Sztehlo Gáborról(1909-1974)

A szabadkőműves Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről a Gaudiopolis és a Pax Gyermekotthon létrehozójáról, vezetőjéről a már olvashatnak honlapunkon,

a Híres szabadkőművesek alkönyvtárban

valamint a

Sajtófigyelő alkönyvtárban .

Itt archíváltuk a „Sztehlo Gábor, a szabadkőműves” című írást (Forrás: Evangélikus Élet, 2004. 27. lapszám)

A megjelenés után azonban, az Evangélikus Élet néhány olvasójában  „furcsa érzéseket keltett” Sztehlo szabadkőművessége. „Az írást könnyelműség volt közölni”— írták http://www.evelet.hu:8080/ujsagok/evelet/archivum/2004/27/103/#refBekezdés#refBekezdés . A következő lapszámokban azonban a szerkesztőség lényegében „megvédi” az evangélikus pap szabadkőművességét (lásd Székely Tibor hozzászólásának közreadását is a 2004. december 2-ai lapszámban).

A 168 Óra elmúlt heti 2005/9. lapszámában Sztehlo Gábor legendás tetteiről ír: kétezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg a második világháborúban, majd több száz fős gyerekcsapatnak keresett lakhelyet 1945 tavaszán. Az írást ajánlom figyelmükbe, annak ellenére, hogy nem tesz említést Sztehlo szabadkőművességéről.

Gaudiopolis örömpolgárai

A nyilasterror idején Sztehlo Gábor evangélikus lelkész zsidó gyerekeket mentett, '45 tavaszán a háborús árváknak gyermekotthont alapított. A diákok létrehozták a Gaudiopolist, az Örömvárost. A gyerekköztársaság egykori polgárai úgy vélik: az ottani demokratikus szellemet a rendszerváltás óta sem sikerült Magyarországon meghonosítani.

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a Jó Pásztor keresztény szervezet és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával kétezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg a második világháborúban. A német megszállás után gyerekotthonokban, pincékben bújtatta a menekülteket. Gyakran említette: ha túlélik a háborút, gyermekállamot alapít az árváknak.

A háborút követően zsidó védencei közül sokan hiába várták vissza szüleiket. Egyetlen támaszuk Sztehlo Gábor maradt. Budapesten a hadiárvák hontalan csellengőként bandákba verődtek. Minden állami otthon megtelt, akit már sehol sem tudtak befogadni, Sztehlo gondjaira bízták. A lelkész több száz fős gyerekcsapatnak keresett lakhelyet 1945 tavaszán. A Weiss Manfréd család egyik rokona segített: zugligeti, megüresedett villáikat ajánlotta fel a "hajléktalanoknak". A Budakeszi út 48.-ba, a "Farkastanyára" költöztek a nagyobb fiúk, a kisebbek a szomszédos épületekben rendezték be a "Fecskefészket". Aztán lányok is érkeztek, végül már 700-800 főre duzzadt a létszám. Később életrajzában írta Sztehlo, hogy amíg a "honfoglalás" előtt zömében a zsidó értelmiség gyerekei voltak náluk, '45 nyarára egyre több menekült katonatiszt, hivatalnok és proletár gyereke került hozzájuk: "A magyar társadalom olvasztókohója lett az otthon, ahol eleinte görbén nézett egymásra az elárvult zsidó és a csendőr fia."

Az ifjúsági telep tagja lett többek között a nemesi Apor család sarja, József Attila nevelőapjának, Makai Ödönnek két fia, Szauer Ottó, aki később Orbán Ottóként vált költővé, és Szilágyi János, aki riporter lett. Bár a svájci és a dán vöröskereszt segített élelemmel, bútorral, önfenntartó gyerektársadalom alakult ki a lelkész irányításával. A diákok nemcsak tanultak ott, hanem iskolát, sportpályát építettek maguknak, gyümölcsöt termesztettek, kézműves műhelyükben dolgoztak. Majd megalapították a Gaudiopolist, az Örömvárost. A gyerekköztársaság 1945 szeptemberében jött létre - öt hónappal megelőzve a Magyar Köztársaság kikiáltását.

Amíg Magyarországon az önkormányzatiság csak a rendszerváltás után született meg, a Gaudiopolisban ez már '45-ben megvalósult. A köztársaság fővárosa a Farkastanya volt, a többi épület is városként működött, gyerek polgármesterek irányításával. A kerületeket, azaz a hálótermeket néptribunok képviselték a minisztertanácsban. Az állam kiskorú polgárai demokratikusan választottak maguk közül vezetőket. Népszavazással döntöttek a miniszterelnökről és a minisztertanács tagjairól is. Sztehlo, mivel ellenzett minden tekintélyelvet, megálmodott köztársaságában semmilyen pozíciót sem vállalt, csupán tanácsaival segítette növendékeit.

Az Örömváros kulturális minisztere az akkor tizenöt éves Horváth Ádám volt - ma tévérendező. Így emlékszik a lelkészre: "Világi férfi volt, joviális, jó humorú. Többször felírták gyorshajtásért. Sosem találkoztam önzetlenebb emberrel. Mindenét másokért áldozta, és nem kért cserébe semmit."

Horváth Ádám édesanyja, Sárközi Márta a háború után özvegyen maradt, házukat lebombázták. Az asszony a Válasz című lap szerkesztésébe fogott, nem maradt ideje gyerekeire. Egy ismerőse ajánlotta neki a Budakeszi úti otthont, így került Ádám, aztán öccse, Sárközi Mátyás - jelenleg Angliában élő író - a Farkastanyára. "Kultuszminiszterként szellemi vetélkedőket vezettem, ünnepségeket, énekkart, könyvtárat szerveztem. De tanultam faesztergálást, villanyszerelést is. Egyszer értelmi fogyatékos kisfiúkat irányítottak hozzánk. Sztehlo Gábor engem bízott meg a felügyeletükkel. Egyedül kellett gondoskodnom harminc sérült kicsiről" - meséli a rendező.

A Gaudiopolisban nem volt kötelező a munka, ám az "örömpolgárok" szívesen vállalták a feladatokat. A lelkész által készített állampolgársági könyvükben jegyezték fel teljesítményüket, amelyért fizetést is kaptak. Pénzük a "Gapo dollár" volt, amelynek mindenkori árfolyama egy villamosjegyet ért. A játék bankót élelmiszerre válthatták át. A gyerekek köztársaságuk alkotmányát is rögzítették, törvénykönyvet fogalmaztak. Rendetlenségért, késésért nyilvános dorgálás járt, viszont ki is közösíthették, akit hazugságon vagy lopáson értek. Ám efféle "bűnökre" nemigen akadt példa. Egyébként a Gaudiopolisnak még "állami vicclapja" is volt: Gapo Matyi.

Az evangélikus lelkész teljes vallásszabadságot hirdetett a mikroállamban. Istentiszteletét az hallgathatta, aki akarta. "Vasárnapi áhítatai közvetlenül hozzánk szóltak, semmiféle egyházi presszió nem volt bennük. Tőle tanultam, hogy nem a szavak számítanak, hanem a tett és a szellem. A háború után visszaadta a hitemet, hogy létezik még emberi tisztesség és szeretet" - mondja Frenkl Róbert, a sportegyetem orvosprofesszora, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, aki 1945 nyarát töltötte a Farkastanyán. Édesanyja kérte meg Sztehlót, fogadja be tizenegy éves fiát, amíg valahogyan megoldja helyzetét. Frenkl doktor említi azt is, kiváló pedagógusok dolgoztak az Örömvárosban, pezsgő szellemi élet folyt.

Bár a fiatalok közül szinte mindenki súlyos traumákat élt át, a sebeket a közösség gyógyította. "Nagyon szerettem ott lenni, jó barátokra találtam. Mindannyian egyenlők voltunk, a legkisebb szava is számított. A közösségi élmény egész életemet meghatározta" - vallja Andrási Andor, a Központi Fizikai Kutatóintézet nyugdíjas főmunkatársa. Félárván maradt a háború után. Édesapja nem jött vissza a Don-kanyarból, édesanyja súlyos betegen már nem tudta nevelni. A fiú tizenkét évesen került Sztehlóhoz. A hely szellemiségét jellemezve említi a fizikus: a Farkastanya egyik csapatához, a "Halálfejes Lovagokhoz" tartozott. Hadat üzentek a szomszédos Fecskefészeknek, mivel lakói ellopták a zászlójukat. A "harcot" éjjel vívták meg, és noha az intézet pedagógusai tudtak a hadiállapotról, a fiúk dolgaiba egyikük sem avatkozott. A Halálfejesek foglyokat hurcoltak haza, és a tolvajokat "megbüntették": az otthonról kapott élelmiszercsomagokból minden földi jóval ellátták őket.

A Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Bár a Nemzetközi Vöröskereszt sokat segített, ma is rejtély, hogyan tudta a lelkész több száz gyerek ellátását és a villák fenntartását megszervezni. "Az olyan ember, mint ő, aki nemcsak prédikál az erkölcsről, hanem a szerint is él, mindig kilóg a sorból. A hatalom nem tudott mit kezdeni vele, mert nem volt kommunista, az egyházak viszont túlságosan szabadelvűnek tartották" - véli Frenkl Róbert.
A Gaudiopolist 1950-ben államosították, az Örömvárost felszámolták, Sztehlónak semmije sem maradt. Családja Svájcba emigrált, a lelkész 1960-ban követte hozzátartozóit. Szívinfarktust kapott, felépülve egy svájci kisvárosban vállalt templomi szolgálatot. Bár mindvégig remélte, hogy munkájának folytatása lesz, és újabb gyerekköztársaságok alakulnak majd Magyarországon, békével fogadta, hogy másként fordult a történelem. Így zárta Isten kezében című visszaemlékezését: "Ha az ember életének van tartalma, ha tudja, miért él, akkor biztonságot és nyugalmat érez, ez pedig a legtöbb, amit e nyugtalan és pillanatnyi élvezetekben elégő világban kívánhatunk."

Még megélte, hogy 1973-ban a Jad Vasemben a Világ Igazai közé választották. Néhány hónappal később a postás egykori megmentett gyerekek leveleivel kereste fel a templomkertben. Órák múlva arra járva a kézbesítő észrevette, hogy a lelkész még mindig ott ül, mozdulatlanul, szálfaegyenesen. De már halott volt.
Gaudiopolishoz hasonló gyerekállam azóta sem alakult nálunk. Akkori polgárai úgy vélik: demokratikus szellemét a rendszerváltás után sem sikerült érvényesítenünk. 

Forrás:

168 Óra 2005/9 – Háttér rovat

http://www.168ora.hu/article.php?id=3288