A katedrálisépítők kései utódai: a szabadkőművesek

Még vannak egyáltalán? – ezzel a kérdéssel reagált szinte mindenki, akinek elmondtam. Hiszen annyit a kevésbé tájékozottak is tudnak, hogy a diktatórikus rendszerek soha nem tűrték a szabadkőművességet. Magyarországon sem. Alighogy a XVIII. század derekán itt is felbukkant, a honi felvilágosodás több jeles személyiségét magához vonzotta, máris vádként rótták fel a tagságot a Martinovics-féle összeesküvés elítéltjeinek, a magyar jakobinusoknak. 1919-ben a Tanácsköztársaság, 1920-ban a horthysta kormányzat, 1950-ben pedig a kommunista vezetés tiltotta be a működését. Vagyis nem alaptalan, ha valaki úgy gondolja, hogy az üldöztetések során akár magva is szakadhatott volna – az 1868-as magyar alapszabályuk szavait véve kölcsön – annak a “filozofikus, filantropikus és progresszív intézménynek, amelynek célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése”.

Nem így történt. Nem tudom, hányan voltak szabadkőművesek azokban az időkben, amikor például az volt Ady Endre, Benedek Elek, Bernáth Aurél, Csáth Géza, Devecseri Gábor, Ferenczy Béni, Gábor Andor, Glatz Oszkár, Gundel Károly, Heltai Jenő, Herman Lipót, Ignotus Pál, Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Nádasdy Kálmán, Székely Mihály. Utoljára 1938-ban készült összesített lista – a rendőrségen. Így Sumonyi Zoltán személyében szakértőt kerestem, aki nemcsak húsz-egynéhány esztendeje foglalkozik a témával, de az egyik legfrissebb összefoglaló kötet is az ő tollából jelent meg. Segítségével adhatok számot a jelen adatairól, tényeiről.

Kalauzom szerint a szabadkőművesség eredete a XI–XII. századra datálható, amikor a céhes ipar megjelent. Vagyis az első szabadkőművesek kétkezi munkások, a katedrálisépítők, a kőfaragók voltak. Amikor az újkor kezdetén megszűnőben volt a gyakorlati tevékenységük, akkor kezdődött meg a tiszteletbeli céhtagok felvétele. A maiak pedig már túlnyomórészt értelmiségiek. Kisebbik részük orvos, mérnök, matematikus és más reáltudomány művelője. Nagyobbik részük pedig humán foglalkozású, pedagógus, szociológus vagy éppenséggel újságíró. De legalább egytizedük művész, festő, tollforgató, színházi ember. És mind testvérek.

A “szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas ideálja jegyében ugyanis máig így szólítják egymást. Jóllehet az újonnan beavatott csupán inas, később válik legénnyé, még később töltheti be a mester tisztet, mindannyian egyenlőknek tekintik egymást. Az az ideális, ha három harmadot alkotnak. Mostanában ugyan kevesebb az inas, vagyis lassabb ütemű a felvétel, mint amilyen gyors az előmenetel. Aki főmester, az egy páholy vezetője. Négy páholy már kiadhat egy nagypáholyt, amelynek élén pedig a nagymester áll. Magyarországon három van belőlük, főmesterből pedig tizennégy.

Egyébként ők azok, akiknek mindenképpen névvel és címmel kellett vállalniuk szabadkőműves voltukat. A társasági törvény megjelenésekor ugyanis civil szervezetekként bejegyeztették a páholyrendeket. Aki nem visel tisztséget, az maga dönt arról, hogy vállalja-e nyíltan a tagságát. De az tilos, hogy másról közölje. És illetlenség efelől kérdezősködni. Sumonyi Zoltán felhívta a figyelmem a Háború és békének arra a fejezetére, amely leírja Pierre Bezuhov beavatását. Tolsztoj is mindvégig úgy fogalmaz, hogy abból ne derüljön ki, maga szabadkőműves-e. Egyébként az volt.

Érezhetően máig él a félelem, hogy az odatartozásuk támadások oka lehet. Hiszen az idők során hol a titkosságukat hányták a szemükre, noha csak zártkörű a társaságuk. Hol valamiféle szektának nézték e szabadon gondolkodó és cselekvő embereket, akiktől a legtávolabb áll, hogy bárkit vakon követnének. Hol éppenhogy vallásellenesség volt a gyanú, noha a tagok túlnyomó többsége valamely nagy világvallás követője. Az pedig végképp alaptalan vád, hogy valamiféle politikai csoportosulást alkotnának, hiszen egyes páholyokban nem is szerepelhetnek napirenden politikai témák, s ahol megengedett, ott sem fajulhat a munka a toleranciát és udvariasságot nélkülöző vitává. Mindazonáltal a magyar politikai palettán is vannak olyan pártok, amelyek adták már tanújelét ellenszenvüknek.

A világnak nem minden tájékán ugyanaz a helyzet. Még becsült számmal sem rendelkezem, hány szabadkőművest hord a hátán a Föld. Európai a gyökere, de e szervezet eljutott Afrikába csakúgy, mint Ázsiába, többnyire a gyarmatosítás révén, Japánba pedig angol üzletemberek jóvoltából. Az öreg kontinensen kívül a legnépesebben Észak-Amerikában vannak. Még a McDonald’s-páholy csúfnevet is ráaggatták azokra az USA-beliekre, amelyekbe olyan könnyű belépni, mintha egy gyorsétterem tálalójáról vennék el a jelentkezési lapot. De még jellemzőbb, hogy az első elnök, George Washington óta Franklin D. Roosevelten át a legújabbakig szinte nem volt olyan államfőjük, amelyik ne lett volna szabadkőműves. Sumonyi Zoltántól tudom, hogy Magyarországon is gróf Andrássy Gyula miniszterelnök nyomában miniszterek jó néhánya tartozott hozzájuk az első világháború előtt. S azt olvasom, hogy a rendszerváltás óta a soraikban egyetlen kormányunknak sem akadt szabadkőműves tagja. A köztes időről pedig volt már szó.

Egy szó, mint száz, alighanem leplezetlenebbül lehet szabadkőműves az a New York-i polgár, akinek a városát, sőt a hazáját az a Szabadság-szobor jelképezi, amelyet szabadkőművesek – Bartholdy és Eiffel – alkottak, s az alapkövét is nagymester jelenlétében helyezték el. Mondják, vannak olyan nagykövetségi fogadások, ahol a jelenlévőknek akár kétharmada olyan kitűzőt visel, amelyik valamely páholy tagsági jelvénye. Mint például az, amely Sumonyi Zoltán kötetének lapszámai mellett látható: csúcsával lefelé egy derékszögű vonalzó, rajta egy körző. De ahol inkább a tartózkodás ajánlatos, ott is felismerik egymást a testvérek. Bizonyos szavakról, jelekről, érintésekről, amelyeket csak a beavatottak tudnak. Nem utolsósorban egyfajta jellemző magatartásról. Mi tagadás, már nekem is vannak sejtéseim, ha olyan emberrel találkozom, aki szemlátomást fáradozik tulajdon szellemi és erkölcsi tökéletesítésén. Aki hisz abban, hogy nem a szerepe emeli fel vagy alacsonyítja le, hanem az, hogyan tölti be e szerepet. Nem vonzódik dogmákhoz, de vizsgálódik, kérdéseket tesz fel, megoldásokat keres. Távol áll tőle bármilyen kirekesztés, nem ítél elhamarkodottan. S a páholymunkában elsajátítja, hogy mindenkit figyelmesen hallgasson meg.

Apropó páholy! Alighanem már a külleme is olyan, amelyik az ott szokásos rítusokkal egyetemben sajátos szellemiséget sugároz. Ne gondolják, hogy az idők során puszta helyiséggé, valamiféle előadóteremmé kopárodott volna. Ma is drapériák díszítik, három gyertya lángja ég, egy körző és egy vonalzó fekszik a nyitott Biblián. (Ami egyébként nem jelenti azt, hogy szabadkőműves csakis istenhívő lehet. Rendje válogatja.) Ilyen környezetben zajlanak nemcsak a ritkább beavatások, amikor a jelöltet bekötött szemmel vezetik elő, de a kéthetenkénti munkák is. Kíváncsivá tett, hogyan tudnak ilyen termeket fenntartani. Kiderült, nem annyi van, amenynyi páholy. Hanem csupán két-hármon osztoznak meg. Bérelt helyiségekről van szó, amelyeknek díját a páholyt létrehozó külföldi nagypáholy biztosította az első öt esztendőre. De lehet magánszemély kölcsöningatlana. Különben nem jellemző, hogy mecénások támogatnák a szervezetet. Valamiféle jövedelem a tagdíjakból folyik be, amelyek páholyonként változók, de nem magasak, tekintettel a nyugdíjaskorúakra vagy a tanári fizetésekre. Újabban viszont a tagok és hozzátartozóik, ismerőseik adójuk egy százalékát átutalhatják a szabadkőműveseknek is.

Páholyházuk egyébként a Podmaniczky utca 45. szám alatt volt. Hárommillió koronáért épült 1896-ban, amikor a millenniumi ünnepségek részeként adták át rendeltetésének. De 1919 nyarán a darutollasok kezére jutott. 1950-től pedig a BM útlevélosztálya működött benne. A rendszerváltás után megkísérelték visszaszerezni. Úgy szól a Sumonyi Zoltántól hallott fáma, hogy először Antall Józsefhez fordultak. Azt felelte, hogy megtanácskozza a gyóntatójával. Majd Horn Gyulától kérték, aki a kapunyitásért éppen akkoriban vette át a németországi szabadkőműves-nagypáholy kitüntetését. Azt mondta, ő már nem adhatja vissza, mert már az ÁVÜ-nél van. De úgy gondolta, jelképes egy forintért visszavásárolhatnák. Ezt a vásárt azonban a szabadkőművesek elvei nem engedték. Most abban reménykednek, hogy az időközben műemlékké nyilvánított épület mégsem megy veszendőbe.

Ahogy a szabadkőművességről faggatóztam, valójában egyetlen kérdést firtattam: mi is ez, mire jó ez valójában? Tudvalévő, hogy megannyi fontos társadalmi és politikai változás a részvételükkel valósulhatott meg. Elegendő talán felemlíteni Giuseppe Garibaldi, Simón Bolívar, Benito Juarez vagy Salvador Allende nevét. De szerepük volt a világi iskolarendszer megteremtésében csakúgy, mint az általános választójogért vívott küzdelemben. És megannyi olyan területen, amelyekre a jótékonysági szervezetek szoktak figyelni. De nyilvánvaló, hogy ez utóbbi tevékenységekhez jelentős anyagi javak kellenek. De akkor minek tekinthető most a szabadkőművesség Magyarországon, amikor nyilván nem a virágkorát, inkább az újraindulás idejét éli ez a szép hagyományú mozgalom? Nem csupán valamiféle szellemi önképzőkör?

Akkor közelítettem a válaszhoz, amikor megtudtam, hogy nemcsak inasok, legények, mesterek munkálkodnak e társaságban, de az úgynevezett skót rítus szerint még harminc magas fok van. Szellemiségüknek megfelelően ezek nem jelentenek a többiek fölötti rangot. Vagyis ezek a fő-fő-főszabadkőművesek bármelyik testvérük számára elérhetőek. Ekkor kérdeztem meg, mi történik, ha egyikük történetesen a világ egy másik tájára utazik. Ilyenkor a főmesteréhez fordul, aki beajánlja az ottani testvérpáholyukba. E szerint létezik a nemzetközi kapcsolatrendszer. De érjük be kevesebbel. Az a magyar szabadkőműves, akivel összehozott a véletlen, a maga területén letett valamit az asztalra. S mit hallok, hogy ennek alkalmából a testvéreinek – mégpedig a magyarországi szabadkőműveseknek – legalább egytizede kivonult megtekinteni a produktumot. Milyen teljesítményt, művet köszönt manapság negyven-ötven ismerős? De Sumonyi Zoltán olyannak is tanúja volt, hogy egy szabadkőműves külföldről hazafelé vette hírét valaki betegségének, s még nem értek a magyar határra, már gondoskodott róla, hogy egy szabadkőműves testvér, jeles agysebész kezébe kerüljön. Vagyis arra gyanakszom, hogy az ellenlábasok nem feltétlenül az eszméiket vitatják. Inkább ezt az összetartást, a szabadkőművesek egymás iránti figyelmét irigylik.

Vissza