A tündérvilág nem visel maszkot

Úgy hittem, két élete van. Annak idején újvidéki színészként tűnt fel. Mintegy évtizede pedig az egri színpadon láthatni. Amikor a minap találkoztam Venczel Valentinnal, hetven gyermek társaságában találtam. Eszembe jutott, milyen volt fiatalemberként. Olyan, mint egy kőtömb. Furcsa monolit, amely ősi titkot hordoz. Véshetsz rá, de a kemény felületről lepattan minden cifraság. Ahogy beszélgettünk, kiderült, nem véletlenül illett rá e hasonlat. S hogy nem két élete van, de legalább hét.

– Sírkövek között nőttem fel. Olyan bánsági magyar családban születtem, amelyben a férfiak sokadíziglen kőfaragók voltak. Így apám is, aki horvát lányt vett el. Az anyámat, aki a válásuk után egy szerb katonatiszthez ment. Másodjára azonban Montenegróba nősült, s ott is létrehozott egy műhelyt. A nagybecskerekit pedig a nagyszüleim vezették, amíg le nem töltöttem a katonaidőmet. Huszonegy évesen már vállalkozó voltam, aki munkásokért, családok egzisztenciájáért felelt.

– Ilyen idősen a későbbi pályatársai már színinövendékek voltak. Még nem gondolt a színészetre?

– Tömérdek munkánk volt, nehéz munka. A legkisebb kődarab is akkora, hogy két embernél kevesebb meg sem tudja moccantani. Törekedtem többet látni benne, mint fizikai erőfeszítést. Foglalkoztatott, hogyan lehet például úgy kifaragni a dupla vállas keresztet, hogy az a legutolsó szakaszban, a nyakánál ne törjék el. Valójában mégsem szíveltem ezt a mesterséget. Mert senkinek sincs öröme benne. Kinek is volna? A megboldogultnak? A gyászolóknak? De apám nem érthetett egyet azzal, hogy vége szakadjon a kőfaragó-dinasztiának.

– Meddig élte az elődeinek az életét?

– Apám csakugyan évekig nem állt szóba velem, és soha nem nézett meg színpadon. De a féltestvéreim sem. Reménykedtek, hogy ez csak eltévelyedés, majd visszatérek a régi kerékvágásba. Igazat szólva, máig érzem a fürkésző várakozást. Vagyis a sorsnak kellett játszania a kezemre, hogy színésszé legyek. Akkoriban nem sörözni volt divat, hanem kólázni jártunk a becskereki művelődési otthonba. Ott egy régi tanárom kedvéért beugrottam a farsangi műsorba. Onnan kiszemeltek a helyi félhivatásos Madách Színház egyik produkciójába. Onnan pedig feltűntem az újvidéki főiskola tanárainak. S egyszer csak kaptam egy táviratot, hogy felvételizzem.

– És fel is vették. Nem volt nehéz szögesen más világba beilleszkednie annak, aki a maga ura volt addig?

– A közös produkció volt a fő. S elítélték az öncélú csillogást, az eredetieskedést. Nem is voltak a színinövendékek között afféle házi sztárok. Magam is úgy gondolom, hogy az egyéni szabadságunk határa a másik szabadságának határáig terjedhet. Nem bizonytalanodom el, ha valamit egyedül kell megoldanom. De nem érzem veszélyben a szuverenitásom, ha valakivel együtt kell működnöm. Hiszen energiát kaphatok tőle, s én is adok neki. De ha nem értelmes a tevékenység, függetlenül a többiek lelkesülésétől, sosem olvadok be a masszába.

– Kisebbségi magyarként fel sem vetődött más, mint kisebbségi magyar színházba szerződni?

– Játszhattam volna akár Belgrádban. Hiszen anyanyelvi szinten beszélek szerbül és horvátul is. Szakmailag nem volt akadály. Érzelmileg viszont a magyar színházhoz húztam. Ráadásul az újvidéki akkoriban létesült. Mikor az első diplomás színészgeneráció tagjaként végeztem, a társulat lendületes korszakában járt. Az alapító okmány szerint kísérleti kamaraszínház voltunk. A repertoár zömmel a kortárs drámairodalomból tevődött össze. Tizenegy évadot töltöttem ott, az igazgatóhelyettesi tisztet is viseltem. Játszottam mintegy hatvan szerepet, Beckett, Katajev, Kroetz, Bulgakov alakjait...

– ...és játszott Harag György híres vendégrendezéseiben, az Édes Annában, A buszmegállóban, a Három nővérben, a Cseresznyéskertben. Ezek nem afféle helyi sikerek voltak. Miért jött el?

– Azt az országot nagyon szerettem. A mai napig a valamikori Jugoszláviát tekintem hazámnak. Ha nem is illik már mondani. A nagyobb nemzetek, horvátok, szerbek, valamelyest a macedónok is, kezdtek szanaszét húzni. Válaszként a kisebbségek, így a vajdasági magyarok is befelé fordultak. Mikor éppen ott tartottam, hogy művészként szűknek éreztem a határokat. Egy évadon át “csereszínész” voltam Kaposvárott, bár senki nem ment a helyembe Újvidékre. Még vállaltam egy szerepet otthon, ahol lehetett érzékelni a bomlást, hiába reméltem, hogy csupán átmeneti a válság. Hívtak, és jöttem Egerbe.

– Mit hagyott odaát?

– Két házasságot, egy gyereket. Bár a fiam Magyarországon járta ki a gimnáziumot, most Újvidéken joghallgató. És ott hagytam pár szertefoszlott illúziót. Hogy a különbségek meglehetnek egymás mellett. A különbség szóban az lappang, hogy különbek vagyunk. De csakis akkor bizonyíthatjuk, ha együttműködünk a többiekkel. Csak akkor derül ki például, hogy a vajdasági magyar színház jobb, mint a szerb, a horvát vagy a bosnyák, ha egymás mellett tevékenykedhetnek. Most azt tapasztalom, hogy civilizációk épülnek a konfrontációra, az erő mítoszára. A fizikai, a szellemi, a pénzügyi, a politikai erőre, mindig valaminek az erejére alapítanak. S ami nem látszik, az nincs. Én meg sokáig azt hittem: az igazi érték nem hivalkodó. Többé-kevésbé titok marad. Aminek nincs rejtett tartománya, az vagy giccs, vagy banális.

– Azt is megkérdem: mire talált ideát?

– Szeretném, ha nem hangzana fellengzősen. Hazára. Eger városában találtam olyan közösségre, amelyik egy súlyos pillanatban nagyon határozottan sietett a segítségemre. Ami nem kevesebbet jelentett, mint az életben maradást. Éppen eljátszottam az első itteni szerepem, Vladimirt a Godot-ra várva előadásában, és megbetegedtem. Rosszindulatú daganat volt, amelyet kioperáltak. Mindenki nagyon odafigyelt, mi történik velem. Négy hét múltán újra színpadon voltam.

– Ezt nevezhetjük akár újjászületésnek. Azóta más szemmel tekint a világra?

– Akkor a pusztulást érzékeltem. Hogy széthullik az az ország, amely az ifjúságomat jelentette. Nincs olyan kétszáz kilométeres körzete, ahol ne élne rokonom, barátom. S ezek az emberek egymással szemben álló frontokra kerültek, én pedig néztem a televízión. Erre nem válaszolhatott a szervezetem pozitívan, bár kevesebbel is beérhette volna. Amióta megcsapott a halál, válságos helyzetben nagyon nyugodt vagyok. Volt bennem, van is exhibicionizmus. De megtanultam befelé figyelni. Akkoriban negyven körül jártam, most már ötven felé tartok. Lehet, hogy a korom előrehaladtával mindenképp közelebb jutottam volna a belső indítékokhoz, a másokéihoz is. Van erre jó szó: empátia. Ezzel megint nem illeszkedem a trendhez.

– Akkortájt kezdett foglalkozni olyasmivel is, amit már az egri tanárképző főiskolán oktat? Hiszen havi húsz órája van kommunikációelméletből, drámapedagógiából és retorikából.

– Amikor felépültem abból a lelkiállapotból is, amely közel járt a depresszióhoz, egy amerikai cég felkért egy kommunikációs tanfolyamra. A másik szál azonban visszavezet az újvidéki időkre. Színinövendék koromtól ugyanis, csaknem tíz éven keresztül elmebetegekkel dolgoztam. A Dandin György előadásával meg is nyertük az extrém művészetek világfesztiválját Indiában. Itt tehát arra kértek, hogy kapcsolódjam be az értelmi sérültekkel folyó munkába. Előbb szupervizora voltam annak a száz intézményt összefogó szervezetnek, amely a fogyatékosok drámapedagógiai foglalkoztatását végzi, majd ügyvezetője is lettem a Magyar Speciális Művészeti Műhelynek. Amikor megrendeztem a Szentivánéji álmot, amelyben az athéniakat és a tündérvilágot ép gyermekek játszották, a mesterembereket pedig sérült felnőttek, megnyertük a padovai alternatív nemzetközi fesztivált. Ez a siker nem volt mindenkinek ínyére.

– De alighanem továbblépett...

– Azután kábítószeresekkel, alkoholistákkal foglalkoztam. Az előadásunk szintén kijutott fesztiválra. Az ilyen munka alkalmas az elmebetegek vagy akár a szenvedélybetegek felzárkóztatására. De máshonnan is meg lehet közelíteni. A civilizált ember álcázza magát, a társadalmi normák és konvenciók elfedik a valódi énjét. Vagyis az igazi arcunkat azok között ismerhetjük fel, akik a perifériára szorultak. Ebből a témakörből fogok doktorálni.

– Már értem, miért vállalta el annak a gyermekmusicalnek a rendezését, amelyet a nyáron mutatnak be Egerben.

– A gyerek a csupasz ember, nem visel maszkot. Ha szeret, látod rajta. Ha gyűlöl, azt is. Megtanulom tőlük, hogyan születnek valójában az emberi kapcsolatok. A színészet nekem nem állás, nem egzisztencia. S ezekkel a tapasztalatokkal jobban tudom magam kifejezni. Amikor idestova húsz esztendeje, Lengyelországban elvégeztem Dejmek mesteriskoláját, azt mondta: Ne múljon el nap, hogy legalább egyvalakit ne jegyezzél meg! Vagyis folyamatos szemlélődés, tudatos gyűjtőmunka nélkül nem megy. Két esztendeje egy filantropikus-filozofikus társaságnál is inaskodom, ebben nagyapámat követem. Meg kell fejtenem az ember leglényegét. Sajnos többnyire olyan alakokat játszunk, amilyenek egyáltalán nem is léteznek. Miközben hivatkozunk szerephagyományokra, klasszikus értelmezésekre.

– Nincs mit tagadni, ezt az évtizedet olyan színházban töltötte el, amelyik nincs szem előtt. Mit tudott mégis elérni?

– Voltak feladatok, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Mégpedig azok, amelyekben szakmailag leginkább szabad lehettem. Ha megbántódnak érte a rendezők, állok elébe. Nem akarok keseregni, mert párban járhat az önsajnálattal. Az élettől bármilyen esélyt kaptam, iparkodtam belőle a legtöbbet kicsikarni. Talán az igazi sikert abban értem el, hogy egy vidéki környezetben valamelyest átrajzoltam a színészről alkotott képet. A helyi notabilitások is egyenrangúnak tekintenek, nem pedig afféle mulattatónak. Gyere, bohóc! Mondj egy viccet! Ez velem nem megy. S ha velem nem mehet, akkor a pályatársaimmal sem.

Bogácsi Erzsébet

Vissza