Ady Endre már a századfordulón (1903) figyelmeztette a magyar szabadkőművességet, hogy nem maradhat csupán "zárt csarnokokban, pislogó fény mellett" titkolózó társaság - ha valóban komolyan veszi társadalomformáló ambícióit. Anélkül hogy Ady közismert antiklerikális szózatait idézném, azt hiszem, hogy a "választható, de kötelező" hittanoktatás bevezetése az általános közoktatásban kétségkívül felszisszenésre ad okot. Egyrészt a kijelentésben nyilvánvaló ellentmondás, nevezetesen ha valami választható, akkor nem kötelező, és fordítva, ami kötelező, az kizárja a választás lehetőségét.
Avagy a vallások közötti választást jelentené? Bár értesüléseim szerint a szeptemberben életbe lépő kerettantervben létezik ez a kifejezés más tantárgyakra vonatkozóan, mégis jó lenne pontosítani, hiszen nem lehet mindenki jól informált pedagógus. Másrészt a "hittan" kifejezés, bár évszázados múlttal rögződött a köztudatba, mégsem egyértelmű, hiszen a hitet nem lehet megtanulni. Vagy van, vagy nincs. Ha viszont a rávezetés, az oktatás oldaláról közelítjük meg, akkor valamely dogmatikus elméletrendszert kell érteni alatta, amelynek terjesztése, "kötelező" jellegét tekintve diktatórikus emlékeket ébreszt. A pártállami időkben sok intézményben "kötelező" volt a politikai oktatás, s éppen ezért mindenki - már a jó szándékú, nyílt agyú ember - még ha passzívan is, de visszautasította.
Vajon ez lesz-e a sorsa ennek az intézkedésnek is?
De lássuk előbb, milyen indítékok vezérelhették egy demokratikus köztársaság kormányának elnökét a XXI. század hajnalán olyan elhatározásra, amelynek múltat idéző sajátosságai bár összhangban vannak az ezeréves keresztény államisággal és a Vatikánnal való rokonszenvezéssel, mégis ellentmond egy paradigmaváltás előtt álló világ képének.
Messzemenőleg egyetértek azzal, hogy korunk erkölcsi színvonala javításra szorul. A csúcstechnológiára fejlesztett, de felszínes tömegkommunikáció, a globalizációnak nevezett világgazdasági mutáció mindinkább sekélyes érzelmű, hiányos kultúrájú, erkölcsi értékeket vesztett embereket gyárt. A kizárólag sikerközpontú értékítélet nem ismeri az emberi lélek sajátos, egyéni érzékenységét, a tapasztalatok szülte bölcsesség időt álló értékeit és általában az egyetemes emberi értékeket; tisztesség, becsületesség, őszinteség, a mások iránti jó szándék örök értékű kincseit. Kelet-Közép-Európában és benne Magyarországon az eltelt évtized politikai változásainak pozitív eredményei mellett sajnos egy amorális szemlélet alakult ki. Olyan világkép, amelyben az etikus viselkedés egyenesen nevetséges, lesajnálandó tulajdonság. Így hát jogos az igény arra, hogy a felnövekvő új generáció pozitív etikai támpontokat kapjon. De azzal már nem értek egyet, hogy ezeknek a pozitív etikai támpontoknak kizárólagos letéteményese az egyház legyen. "Elsősorban mégiscsak a respublika dolga az, hogy a közoktatás minősége, erkölcsi feddhetetlensége és világnézeti ökumenizmusa felett őrködjék." Ám ha a köztársaság intézménye nem függ össze a nemzeti azonosságtudattal, ha az állam polgára csupán vallási közösségekkel azonosultan érez nemzeti elkötelezettséget, már csak egy lépés választ el az államvallás diszkriminatív megnyilvánulásaitól. Pedig az állam világnézeti semlegességének sok példájával találkozhatunk az Amerikai Egyesült Államok alkotmányától kezdve az Emberi és polgári jogok kiáltványán keresztül a Francia Köztársaság 1946-os alkotmányáig. Ha pedig mindenáron amerikai vagy európai mértékekhez kívánunk igazodni, nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni ezeket a példákat.
Másrészről megállapíthatjuk ugyan, hogy a nemzeti azonosságtudat több országban szorosan öszszefügg egy történelmileg igazolt államvallással, de Magyarország esetében ez nem áll fenn. Elég egy pillantást vetni a hívő és gyakorló állampolgárok felméréséről készített statisztikákra. Vagyis számomra egyértelműnek látszik, hogy a "választott, de kötelező" hitoktatás bevezetése inkább egy olyan választóréteg megnyerését célozza, amely a rendszerváltás veszteseinek kilátástalan, vagy legalábbis bizonytalan útján keresik a jól megszokott jelzőtáblákat. Sőt bizonyos tekintetben még reménykednék is ebben. Ugyanis ha pesszimistább lennék, azt hihetném, hogy a nemzeti öntudat túlfűtött érzelmeit tápláló, a keresztény államiság jelszavát nyíltan a nem keresztényeket célzó szélsőséges ideológiák hirdetőinek kegyeit keresi a dogmatizmus ilyenfajta intézményesítése. Minden vallási dogmatizmusnak alaptétele, hogy csak egy és oszthatatlan igazságot hirdet. Számára egy kijelentés csak akkor igaz, ha egy másik az ellenkezőjét, vagy legalábbis kevésbé azonos tényt állít. Ám ez a bináris logika, amely ellentétekre alapul, akcióra és reakcióra, a dolgok értelmezésében egyhamar sterillé válhat. Amikor mindent élesen elkülönítünk egymástól - igazság-hazugság, jó-rossz, fehér-fekete -, könnyen szektariánussá válhatunk, aki kategorikusan elutasítja az ellenpárt. Ez pedig a különbözhetőség elutasításához, mi több, könyörtelen üldözéséhez vezethet. Ideje lenne az ezeréves keresztény államiság dicsősége mellett a kereszt jegyében meggyújtott máglyákra is emlékezni!
Meggyőződésem, hogy egy XXI. századi modern, demokratikus köztársaságban az állam világnézeti semlegessége a vallásszabadság egyetlen garanciája. Márpedig vallásszabadság nélkül nincs demokrácia. Abszolút lelkiismereti szabadság nélkül pedig még a köztársaság intézményéhez fűződő azonosságtudat is sántít. A hit magánügy, s egyben az emberi méltóságérzet kizárólagos joga. Mint humanista az emberi méltóság tiszteletben tartását tekintem a legfontosabb értéknek. A szabad vallásgyakorlás minden embernek alapvető joga, de ezt befolyásolni, irányítani, kiemelt anyagi támogatásokkal privilegizálni a természetesen kialakult multikulturális társadalmak belső ellentéteihez, szélsőséges nacionalizmushoz vezethet. Az eltelt tíz évben Közép-Európában sajnálatos módon éppen elegendő példa igazolta ezt az állítást.
Mint szabadkőműves úgy érzem; azzal, hogy az államilag kiváltságos helyzetbe hozott egyházak mind nagyobb szerepet kapnak a közéletben, ahelyett hogy a civil szervezetek társadalmi jelentőségét vennék inkább figyelembe, a kormányzat mindjobban eltávolodik az amerikai és francia példa igazolta történelmi vívmánytól: az állam világnézeti semlegességétől. Azoktól az értékektől, amelyek az egyetemes emberi szabadságjogokat biztosítják. A kormány nem az egyházakkal, hanem a civil szervezetekkel szemben semleges.
Persze mindaddig, amíg tevékenységük nem sérti azokat a célkitűzéseket, amelyek vélt vagy valós meggyőződésből egy új nemzetállam megteremtését célozzák. Holott Európa küszöbén a politikai pluralizmus és egy modern államtudat erkölcsi alapokra való felépítése azt az űrt tölthetné be, amelyet - ezer év ide vagy oda - a köztársaság eszményének hiánya jelent ma is.
Vagy talán vezető politikusainknak sincs igazán megalapozott válaszuk, amelyet a kor etikai bizonytalanságával szemben meggyőző erővel tudnának hirdetni? Ezért fordulnak vissza nyíltan vagy burkoltan a második világháború előtti társadalmi értékrend felé, amely a keresztény államiságban fogalmazódott meg, s nem a köztársaság - a szabadság, egyenlőség, testvériség - eszményében?
Úgy tűnik, egy újabb restauráció korát éljük, egyelőre - és szerencsére - király vagy kormányzó nélkül.