Megjelent:
KELET a MAGYARORSZÁGI SYMBOLIKUS NAGYPÁHOLY HIVATALOS LAPJÁBAN
|
||||
|
||||
Schiller Róbert: Egy kultúra között Typotex,
2004. 374. oldal, 2500 forint Benedek Szabolcs
könyvismertetője, írásának címe: Egy
polihisztor dilettáns Közkeletű vélekedés szerint a polihisztorok ideje
lejárt. Úgy tartják, ma már annyira differenciált, és annyira alapos
ismereteket kíván mind a tudomány, mind a műveltség minden egyes ága, hogy egy
polihisztor számára nem terem babér. Leonardo da Vinci még megtehette, hogy a
festészet mellett a repülés aerodinamikájával, harci járművek tervezésével és
az emberi test anatómiájával foglalatoskodjék, sőt még Kós Károly is egyszerre
lehetett építész, képzőművész és regényíró. (Utolsó magyar polihisztorként
egyébiránt Hermann Ottót szokás megnevezni.) Manapság azonban – mondják – egy
önmagát komolyan vevő (szak)ember nem engedheti meg azt, hogy mindenbe csak úgy
„belekapjon” (hogy Leonardo, vagy mások mennyire „kaptak bele”, arról most ne
nyissunk vitát.) A tudományok és a műveltség fejlődésével, az igényesség és az
alaposság iránti követelmények bővülésével ma már minden szakterület egész
embert kíván – egész elmét és egész koncentrációt. Közkeletű vélekedés szerint
ezért járt le a polihisztorok ideje, s ha valaki csak úgy, a maga örömére, a
szakterülete mellett más-más tudomány- és művészeti ágakba is „belenéz”,
könnyen abba a hibába eshet, hogy elvonja idejét és energiáját arról az egy
dologról, ami a valódi területe. A fentiekre cáfol rá Schiller József új könyve.
„Válogatott írások” – olvashatjuk a címlapon, amiből az derül ki, hogy a szerző
(a hátsó borító tanúsága szerint „fizikai kémikus, a KFKI Atomenergia
Kutatóintézetben dolgozik, a kémiai tudomány doktora, címzetes egyetemi tanár”)
életművének csupán egy szeletét (a különféle lapokban, folyóiratokban
/Természet Világa, Élet és Irodalom, Forrás, Újhold, Magyar Szemle stb./ 1976
és 2003 között megjelent esszéinek javát) vesszük e kötettel a kezünkbe, mégis
ez a „szelet” elég nagy ahhoz, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy a
közkeletű vélekedések dacára polihisztorok léteznek. Mert e sorok szerzője
szerint Schiller Róbert polihisztor. Mi egyébnek tudnánk nevezni egy fizikai
kémikust, aki egyforma lelkesedéssel (és alapossággal?) ír a saját szakterülete
legérdekesebb kérdései mellett többek között a költők és a számtan viszonyáról,
egy Kosztolányi-novellahős entrópiájáról, egy Martinovics Ignácról készült film
forgatásáról, az alkimistákról, a boldogság termodinamikájáról, avagy Ludwig
Boltzmannról, Wilhelm Ostwaldról, Carl Gustav Jungról, Polányiról és Wignerről,
Vekerdy Lászlóról, Petőfiről és Babitsról? A példákat hosszasan lehetne
sorolni. (A kötet egyik gyöngyszeme egyébként a tudós Schiller Róbert és az
irodalmár-esztéta Radnóti Sándor levelezése, kulturált és ünnepélyes hangnemű
vitája a konzervatív és a klasszikus fogalmáról. Mai, szájtépő és végletekig
elkeserítő közéletünkben üdítő és reményt keltő ilyet olvasni.) Schiller Róbert azonban nem polihisztornak tartja
magát. Kerüli ezt a fogalmat, és saját magát inkább dilettánsként definiálja.
Ahogy kötete előszavában írja, Benedek Marcell óta tudjuk, hogy a dilettánsnak
három ismérve van: „(1) azt állítja magáról, hogy nagyon gyorsan dolgozott; (2)
szigorú bírálatot kér; (3) ha megkapta, azt feleli, pedig másoknak nagyon
tetszett”. Schiller Róbert azonban ellentételezésként mindjárt a dilettáns
fogalmának Kosztolányi óta módosult jelentését is megemlíti, miszerint a
kifejezés „a latin gyönyörködik igéből származik, igényes és önzetlen szellemre
utal”. Azaz míg a profi célratörő alkat, erőit körültekintően használja fel,
munkájának várható hasznát igyekszik optimalizálni, és sikertelenség miatt
elégedetlen, emiatt támadó és veszélyes lehet; addig a dilettáns szelíd és
ártalmatlan, a maga, esetleg környezete örömére tevékenykedik, és legalább egy
csodálója mindenképp akad – saját maga. „Nemzetgazdasági szempontból a
legcélszerűbb védekezés az antago-nista fajok helyes arányának helyreállítása –
jelenti ki a kötetelőszavának végén(ön)ironikusan Schiller Róbert. – Tehát
égető szükség van sok rossz profi helyett néhány jó dilettánsra.” A recenzens mindehhez azt teheti hozzá: „De még
mennyire!”. Kalapot kell emelni az effajta dilettantizmus előtt! S örülni, hogy
létezik… Ha Schiller Róbert a „polihisztor” kifejezés helyett inkább a
„dilettáns”-t ajánlja nekünk, ám legyen. Írásai pontosak, szabatosak,
elgondolkodtatóak, érthetőek. Valamint lenyűgözően szellemesek. „Amikor
tizenhárom éves koromban megtudtam – olvashatjuk például a kötetet záró
kisesszében - , hogy tízéves koromig jelentkezhettem volna a gyerekkórusba, még
föl se vettem a dolgot. Huszonöt évesen csak csöndesen mosolyogtam azon, hogy a
tűzoltótanfolyam korhatára huszonegy év. Tulajdonképpen nem aggasztott még az
sem harmincötön túl, hogy harmincéves koromig lehetett volna belőlem bába.
Ötvenhez közeledve azonban azért kicsit megrémültem, hogy hiába akarnék
tenisztréner lenni az előkelő szállodában (jó angolság!), csak elmúltam már
negyven. Most azonban, túl az ötvenhéten, azt olvasom, hogy komplex rákszűrést
szerveznek harmincöt és ötvenöt év közötti férfiak számára. Miről késtem le?” Miről is? Vonatkoztassuk ár a kérdést Schiller
Róbertről ránk, olvasókra: miről késhetünk mi le? A válasz mindjárt
megindokolja azt is, miért éreztük lényegesnek azt, hogy írjunk-e a könyvről a
Kelet hasábjain. Azért, mert a tudás, és rajta keresztül a világ, illetve
önmagunk megismerése fontos dolog. A szabadkőműves önépítés egyik alappillére
az, hogy lehetőségeinkhez mérten önmagunkkal és a bennünket körülvevő világgal
tisztában legyünk. Schiller Róbert esszéi arra intenek bennünket: ne maradjunk
le semmiről, képezzük magunkat, fejlesszük és mélyítsük el ismereteinket minél
több irányba, ne csak azért, hogy ne legyünk „szakbarbárok”, hanem azért is,
mert a tudás érték, segít bennünket abban, hogy teljesítsük vállalt céljainkat. Zárógondolatként pedig, részben a fentieket megerősítendő,
álljon is Schiller Róbert néhány, talán önmagáról is írt mondata: „Vannak
emberek, akiket alkatuk, gondolkodásukat hajlékonyan követő kifejezőkészségük
alkalmassá tesz arra, hogy megismertessenek bennünket szellemi kalandjaikkal.
Természettudósok is akadnak köztük. Ha ők fognak esszéíráshoz, munkájuk nem
lehet egyéb, mint beszámoló a természet szabatos megismerésének kalandjáról”. –
Mit lehet ehhez kommentárként fűzni? Kalapot lehet emelni megint. S belevágni a
természet szabatos megismerésének kalandjába. Forrás: — KELET 2004/1. papírhordozón megjelent lapszáma — Képünk: „A Magyar Symbolikus Nagypáholy
páholybelsőjéről” készült fénykép Somlói Kolos munkája, megjelent a
folyóirat hátsó belső-borítóján |