ZALÁN
TIBOR:
A
szabadkőműves páholyban
Pierre
Bezuhov versének a fordítása
Az
este, ahogy beléptem a pétervári éjszakák
mögött van még egy éjszaka van még
egy sötétebb éjszaka van még egy
sötétebb sötét van akár a mély
bársonyok csatornalejárók fölmeredő
csonkján A koponya szemüregén át
városok fényei, világvárosok fénye
csordul a fekete asztalon derengő koponya
szemüregéből Nemléten
jövő-átszivárgások lelkemben
most buggyan fel zavarosságát veszítve mindaz,
amit eddig kerestem A hideg posztón ezüst tőr
hever - idegen villanása végigszánt
arcomon A gyertyák csontig égnek akkorra elkészül
végrendeletem És már nem tudom mit kell
nem felejtenem, súlyos érceim hová kerültek,
mit elhagynom, ha oda kerülök végre, és a
Világegyetem Nagy Építőmestere
elfogadja kései
jelentkezésemet megrokkanásom megroppanásom után Kit
szólít ez a távoli kalapácskoppanás Félig
térden bekötött szemmel is látom a gyönge
fényt a szépséget pedig még nem
vagyok a fénynél a bölcsességet a
fény messze van és az erőt és mégis
látom már, hiába hogy az elején vagyok a
vége tisztán tűnik szemembe a tiszta vég.
És tiszta leszek a végén én is a
véghez - végtelenül tisztább Elhagyott
érceimtől megkönnyült szívvel léptem
ki a sötétkamrából, hogy soha nem
ismert vidéken kezdjem meg három
utazásomat Nehéz férfikéz
vállamon Nehéz levegőben nehéz szagú
ruhákban ünneplőbe öltözött férfiakat
sejtek meg körben, hallom nyaki ütőerük halk
neszezését Orromban gyertyák
kanócának illata Idegeimben szégyen és a
régen elutasított lelkesedés
valamiért valami után A mellem fölé
tartott tőröket csodálkozás nélkül,
férfiként fogadom Sic transit gloria mundi
Feketével letakart hosszú asztal mögött komor
férfiak ülnek - fölöttük a falból csillag
tündököl le rám De nincs szükségük
életemre Az életemre van szükségük
ezeknek a tőröknek is Jobb kezem az Íráson a
körző hegye szívemre mered valaki elsorolja a rend
törvényeit az eskü szavait, megérzem
a derékszögbe állított láb
kollektív magányát Az oszlopok alatt már
elviselhetetlen a fény, fejem szédül homályosodik
szemem Amit látok, az már csak belül Köténnyel
felöveznek, kezemre kesztyűt húznak ékszerrel
felékesítenek Nem ismerek többé
fokozatokat erény és bűn között Segítek
testvéreimnek bárkicsodák is a tévelygőt
jóra intem az elesőt felkarolom haragot vagy
gyűlölséget nem forralok testvérem
ellen Ellenségeimnek megbocsátok, rajtuk nem
állok bosszút Régi, elveszített fenségem
nyomaira rátalálok Szememből könny csordul,
alig hallom az ezüst kalapács újabb koppanásait Ki
vagyok Ki lettem Ha innen kilépek melyik
szörny-Oroszország hever el lustán a lábam
előtt.
Vissza
|