Nyilvánosságra vágyik a „titkos szekta”
Utánpótlási gondokkal küzd az olasz szabadkőműves-páholy
„Láthatatlan, minden igazi mester láthatatlan” – énekli Ivano Fossati olasz
popsztár. Vajon a szabadkőműves-páholy tagjaira gondolt-e, amikor a szöveget
írta? Nem nekik akart-e emléket állítani ezekkel a szavakkal: „rejtett
intelligencia, amely a világot mozgatja”. Egy rejtéllyel több, ami körüllengi a
szabadkőműveseket. Akik fennállásuk három évszázada alatt eléggé hozzászoktak –
ha nem éppen maguk is hozzájárultak – ahhoz, hogy afféle rejtőzködő „titkos
szektaként” mindvégig a háttérben maradjanak.
Mostanában mintha valami változna. „Itália testvérei” soha nem tapasztalt
szenvedéllyel igénylik a nyilvánosságot. Ökumenikussá, környezetvédővé,
pacifistává váltak. Jelen vannak mindenütt, ahol a „világ jobbításáért”
áldozatot kell hozni, a New Age mozgalomtól Koszovóig. Konferenciákat szerveznek
önkénteseik számára, ajtót nyitnak az újságírók és a beavatatlanok előtt.
Honlapjuk van az interneten. S ami a legfőbb: a lelküket kiteszik, hogy
szószólókra találjanak régi ellenfelük, az egyház kebelén belül.
Ám ez utóbbi nemigen sikerül. Két évvel ezelőtt az olasz szabadkőművesek II.
János Pál pápát akarták megválasztani az év emberévé, aki azonban elegánsan
kikerülte, hogy kezet fogjon a nagymesterrel, és ezáltal hivatalosan elismerje a
páholyt. A szembenállás okai között csak az egyik, s nem is feltétlenül a
legfontosabb az ideológiai különbség, amely a kereszténységet elválasztja a
szabadkőművesektől, s amely miatt XII. Kelemen pápa 1738-ban kiátkozta őket. A
jelenlegi egyházfő sem mulasztotta el az alkalmakat, hogy elítélje a páholyok
világát és a hozzájuk kapcsolódó okkult hatalmi szövevényeket. S bár az 1983-as
kánonjogi kódexben már nem szerepel a korábbi kiközösítő passzus, az egyház
számára a páholyok népe visszavonhatatlanul kikerült a keresztény
közösségből.
A gesztusok szintjén egy időben folyt ugyan a kapcsolatkeresés, s ki tudja,
ez mivé fejlődik, ha a P2-páholy vezetője, Licio Gelli zavaros pénzügyeibe a
Vatikán bankja, az OIR bele nem keveredik. A Szentszék azóta szeretné meg nem
történtté tenni azt a találkozót, amely a hetvenes évek végén, a P2 fénykorában
zajlott le az akkori nagymester, Arnoldo Corona és a Marcinkus bíboros
jobb-kezének számító Franco Hilary, a Vati-kán bankjának vezetője között. Az
Ambrosiani Bankháznak az egyházra árnyat vető üzelmei végül mellékszálnak
bizonyultak abban a világraszóló botrányban, amelynek szálai a P2-höz vezettek,
s az alkotmányos rend megdöntésére irányuló összeesküvésre derítettek fényt. Az
ügy középpontjában álló P2 ugyan csak az egyike volt a számos olasz
szabadkőműves-páholynak, de érthető, hogy a Vatikán máig demonstrálni akarja:
nincs kapcsolata ezzel a társasággal.
Mellesleg a mai páholytagok is azon igyekeznek, hogy megszabadítsák az olasz
szabadkőműveseket a P2 okozta árnyéktól. S úgy gondolják, hogy a nyilvánosságon
keresztül vezet út a megtisztuláshoz. Magam is meglepődtem, amikor június utolsó
napjaiban az Örök Város legforgalmasabb terén, a Campo de Fiorin a
szabadkőművesek felvonulásával találkoztam. A mozgalom alapításának – 1717.
június 24. – évfordulóját ünneplő páholytagok a szabad gondolkodás atyja, az
egyház által ezen a helyen megégetett Giordano Bruno szobrához zarándokoltak. A
zászlók és transzparensek alatt masírozó mintegy kétezer olasz szabadkőműves az
intolerancia ellen tüntetett. Nehéz volt nem észrevenni, hogy minden idők
leglátványosabb felvonulásának a célja a magamutogatás. Annak bizonyítási
szándéka, hogy a P2-vel nem halt ki az Itáliában csaknem kétszáz évvel ezelőtt
alapított társaság. Sőt a másfél évvel ezelőtt nagymesterré lett Gustavo Raffi
irányítása alatt az olasz szabadkőműves-páholyok újra egyesültek. A ma 13 ezerre
becsült tagság 554 páholyba tömörülve az ország valamennyi pontján jelen
van.
Az 53 éves, jogi végzettségű nagymester különös karriert futott be, mire az
egykor „titkos szektának” tartott mozgalom csúcsára ért. Ahhoz képest, hogy a
szabadkőművesek deklaráltan távol tartják magukat a politikától – a társaság
rendezvényein két témát, a politikát és a vallást nem érinthetik a tagok –,
Raffi éppen onnan ejtőernyőzött a nagymesteri székbe. A Republikánus Párt megyei
titkára volt, egészen más stílust honosított meg a korábban zárt, s önnön
előkelőségére rendkívül büszke szervezetben. Afféle „népi szabadkőművesként”,
mosolydiplomáciával vette le a lábáról a klasszikus hagyományokhoz ragaszkodó
páholytagokat, és meghirdette a nyitás politikáját.
– Elég volt, ki kell lépnünk abból a gettóból, amelybe önmagunkat zártuk.
Tűrhetetlen, hogy kizárólag a ravatalozóban, egy-egy társunk temetésén lássanak
minket együtt – fakadt ki a nagymester. S elhatározását tettek követték.
Raffinak praktikus okai is lehettek a nyilvánosság forszírozására. Tény
ugyanis, hogy ma egyre kevesebben akarnak páholytagok lenni. A fiatalok
távolmaradásának pedig az a legfőbb oka, hogy szinte semmit sem tudnak a múlt
században Garibaldit is a soraiban tisztelő szervezetről. A megkérdezettek 85
százaléka úgy sejti, hogy a páholyok a legalitás és az illegalitás mezsgyéjén
mozognak. Jobb esetben hatalmi lobbinak, rosszabb esetben „titkos szektának”
gondolják őket. S hogy mik is valójában? Olyan férfiak – sőt legújabban már
hölgyek is –, akik úgy vélik, hogy tökéletes urai saját sorsuknak, s hisznek
abban, hogy az ember „megjavítása” révén az emberi társadalom is ideálisabbá
tehető. Fajra, bőrszínre, politikai vagy vallási meggyőződésre tekintet nélkül
bárki tagja lehet a páholynak. A korabeli kritériumokból mára jószerével kettő
maradt: a tagjelölt legyen elkötelezett szabadgondolkodó és feltétlenül jó
modorú.
Noha Itáliában egyre több szabadkőműves áll önként a nyilvánosság elé, és
fedi fel tagságát, a páholytagság ma is titkos. Néhány évvel ezelőtt nagy
feltűnést keltett az akkori Berlusconi-kormány miniszterének, Stefano Potestának
a nyilatkozata, aki kikotyogta, hogy az olasz egyetemi rektorok fele
szabadkőműves. Ez nem jelenti, hogy a páholyok a karrier előszobái lennének.
Igaz, azt is nehéz elképzelni, hogy a páholyon belüli ismertség hatástalan
maradjon a civil életre.
Mozart, Garibaldi, Che Guevara mai utódai mindenesetre megelégelték a
rejtőzködést. Ekkorát változott volna a világ? Míg korábban az árnyék, ma a
fény, az ismertség jelentené a hatalmat?
Róma, 2000. augusztus
Seres
Attila
Vissza
|