2005. 03. 16.

Vadászat és evolúció

Előszó

Talán a hallgatóságban vannak olyanok, akikkel megtörtént az, hogy véletlenül beleolvastak egy könyvbe, és valami bennük ettől megváltozott. Kétségtelenül léteznek ilyen könyvek, erről tanúskodik például az erdélyi szombatosok története, melyről páholyunkban nem is olyan régen rajzolat hangzott el. Néha a legváratlanabb helyeken találkozhatunk „A” könyvvel, és hangzik el a „tolle, lege” felszólítás lelkünkben.

Számomra, bár egy alacsonyabb intenzitási szinten ilyen könyv Robert Ardrey 1976-ban megjelent „The Hunting Hypothesis” című esszé gyűjteménye, amely magyar nyelven nem hozzáférhető.

A rajzolatomban a címadó írás gondolatait próbálom a saját véleményemmel tűzdelve tolmácsolni, illetve a magyar fordítás hiányát pótolni, mintegy tömörített fordítást adva kísérletet teszek a főbb gondolatok összefoglalására. Nyilvánvalóan a mű szépirodalom felé hajló nyelvezete el fog veszni kezeim között, de remélem, hogy a fő gondolatok azért nem csak száraz kijelentések, hanem érzelmeket keltő mondatok maradnak.

Nem szabad a rajzolatban idézett könyvet úgy olvasnunk, mintha tiszta tudomány lenne, a szó klasszikus definíciója szerint. Kevesebb, más, illetve több ennél: Kevesebb, mert nem tartja be a tudomány Galilei óta kötelező módszertani elveit, bár utal az elfogadott szerzők ide vágó véleményére. Más, mert módszere a szabad eszmefuttatás. Több (ez nem értékítélet, csak a bővített gondolatok jele), mert a tudomány eredményeit felhasználva olyan kiegészítéseket tesz, amelyekre a tudomány éppen módszerei miatt nem juthat. Megjegyzem, hogy egyik megállapítását sem zárják ki a szaktudományok, csak nem foglalkoznak a bizonyításával.

Mindazonáltal látszólagos eltérései ellenére Ardrey szilárdan áll a Darwinizmus talaján.

A rajzolat alaphangjaként kérek mindenkit, hogy figyelmesen hallgassuk meg a vadászat idealizált leírását, egy nálam messze jobb előadó tolmácsolásában. Amíg a prózai, az emberre nem mindig hízelgő megállapításokat fogom elővezetni, kérem, hogy kontrasztként mindenki gondoljon a most elhangzó szavakra:

(Major Tamás előadásában a vadászat alapelvei bejátszás)

Mitől ember az ember?

Ardrey könyvében írtak szerint „Amióta van elménk, hogy gondolkodjunk, vannak csillagok, hogy elmélkedjünk mibenlétükön, vannak álmaink, melyek megzavarnak, van kíváncsiság, hogy inspiráljon, rendelkezésünkre áll néhány szabad óra, hogy elmélkedhessünk, szavak, hogy gondolatainkat rendbe szedjük, a kérdés mindig felbukkant a tudatunkban”

Theodosius Dobzhanzsky amerikai genetikus megfogalmazása szerint az embert három dolog különbözteti meg a főemlősöktől: A kommunikáció képessége, a halál tudata és az öntudat. Kevesen vitatkoznának ezzel a definícióval, de Dobzhanzsky nem tette hozzá az ember különös képességét a félreértésre, amely képesség rivalizál az előző hárommal. Ezért nem képességeinkben, hanem paradoxonainkban lelhetjük meg az emberi lét eszenciáját. Mert a főemlősi viselkedés minták közül rendkívül nehéz lenne logikátlant felsorolni. Mindegyik a maga szintjén értelmesen viselkedik, a Homo Sapiens viszont nem. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy az embert leírni kívánó tudományok olyan gyanúsan sikertelenek, az erőfeszítések és a tudományos apparátus ellenére, abban hogy az ember önmagáról alkotott tudását egy bizonyos határon túl tökéletesítsék. Régi kifejezéssel élve, ahogy a természet irtózik a vákuumtól, ugyanúgy a tudomány visszaretten az inkonzisztens dolgoktól.

Az elmúlt száz év során az ember megértésének a módszere univerzálisan az ember redukálása volt. Ez alatt nem a fizikai terjedelem, hanem a megérteni kívánt jellemzők szűkítését értem, mint amikor egy bonyolult görbét kis egyenes darabokkal próbál a matematikus aproximálni. Ennek a hozzáállásnak megfelelően az embert olyan lényként kezelték, amelyet az élete során különböző erők formálnak, ezen erők terméke, mint a „kukorica pehely és a Chevrolet autók”. Eszerint tehát a kultúránk termékei vagyunk, a hagyományos szankciók és jutalmak, a szociális környezet privilégiumi és elnyomása formált bennünket azzá, amik vagyunk. És bármely környezeti behatás hozott létre bennünket, az egyén nem tett hozzá többet a faj sorsához, mint a beltenyésztett, standardizált laboratóriumi patkány, mely keresve a táplálék golyót ügyesen elkerüli az elektromos áramütést.

Ez az álláspont nem egy új trend része. Karl Marx nem volt a természettudományok ellensége, de az, hogy az embert gazdasági egységként kezelte ellenségeit és követőit egyaránt megfertőzte, így lett a materiális determináltság a szocializmus és a kapitalizmus elméletének a központja egyaránt.

Hasonlóképpen Freud mélyen belenézett az állatvilágba – vagyis abba, amit az állatvilágról a XX. század elején tudtak. Így lett a szexualitási alapelve az egyetlen kulcs, mellyel követői az emberi természet titkos helyeit próbálták meg felnyitni.

Bár lehet, hogy az igazi hiba egy másik trendben rejlett, amely rabul ejtette a tudományt az elmúlt évtizedekben. Amit nem tudunk megmérni, az nem is létezik. Kétségtelenül ez a könnyebb út. Kerüljük el az emberi valóságot. Válasszunk egy mérőlécet tetszés szerint és illesszük hozzá az emberi lényt. Beszéljünk mindig az emberi méltóságról, miközben kukoricapehely szintjére degradáljuk. Készítsünk szép aritmetikai összegzéseket, konstruáljunk logikai dobozokat. És ha egy Einstein, egy Rembrandt vagy egy Shakespeare netalán egy Darwin az, akivel találkozunk, vagy bárki, aki meghaladja az aritmetikánk értelmezési tartományát, az nem lehet a dobozunk hibája. Gyömöszöljük be valamelyikbe, vágjuk le, ami kiáll oldalt, felül, elöl, vagy egy negyedik dimenzióban.

Ezt a tudomány megtette már Freud-dal és Marx-al is.

Így amikor feltesszük a kérdést, hogy miért ember az ember? A könnyű út a válaszhoz az, hogy redukáljuk az embert. De van egy másik módszer is, fessük meg, mint a mikroszkópos mintákat, azaz az ember esetén feketítsük be vizsgálatunk alanyát. Az alábbi rövid idézet, mely a befeketítés mibenlétét világítja meg a szerző African Genesis című, korábbi (1961) írásából származik, kicsit sután fordítva:

„Ha az ember egy letaszított angyaltól született volna, akkor a jelenlegi kínos helyzet messze meghaladná a megoldhatóságot, mivel a megmagyarázhatóságon túlra kerülne. Háborúink és atrocitásaink, bűncselekményeink és vitáink, zsarnokoskodásunk és igazságtalanságaink nem tulajdoníthatók másnak, mint egyedi emberi vívmánynak. Ebben az esetben nem maradna más, mint egy tisztán faragott portré az emberről, mint egy degenerált lényről, mely születésekor meg lett áldva az erény kincsével, és akinek az egyetlen említésre méltó tehetsége ennek az eltékozlása volt.

De mi felemelkedő majomtól és nem lezuhant angyaltól származunk, és a majmok fegyveres gyilkosok voltak emellett. És így mire is kellene csodálkoznunk? Gyilkosságainkra, mészárlásainkra és rakétáinkra és engesztelhetetlen regimentjeinkre? A megállapodásainkra, függetlenül az értéküktől, szimfóniáinkra, bármilyen ritkán adják elő ezeket, a békés mezőinket, amilyen gyakran csatatérré konvertálódtak, álmainkra, bár csak néha teljesedtek be? Az ember csodája nem az, hogy hova alacsonyodott le, hanem az, hogy milyen nagyszerűen emelkedett fel. A csillagok között költeményeinkről és nem a hullákról ismernek bennünket.”

Az ember egy csoda, de nem annyira csodálatos, hogy csodás magyarázatot kívánjon. Az ember egy misztérium, és kétségtelenül az is fog maradni függetlenül a jövő tudományos eredményeitől. Mindazonáltal betekintést nyerhetünk ebbe a misztériumba, érzékelhetjük a kiterjedését és nagyszerűségét, még az eredetéről is kaphatunk némi iránymutatást, de sohasem tudjuk eloszlatni. Az ember, mint faj túl ősi, túlzottan változatos, és állatként elemezve túl komplex ahhoz, hogy megadja magát az individuális megértésnek. Így hát soha sem léphetünk be a misztériuma területére, ha nem fogadjuk el az embert, mint paradoxont.

Mit jelent embernek lenni? Azt mondhatnánk, hogy minden más állaton túltevő tanulási képességgel rendelkezni. De hozzá kell tennünk, hogy csak abban az esetben, ha nem akarjuk figyelmen kívül hagyni a történelmünket, mely során oly gyakran visszautasítottuk a tapasztalatainkból való tanulást, hogy ez egy páviánt is megszégyenítene. Tanulmányozhatjuk az egyedülálló előrelátásunkat, és csodálkozhatunk, hogy hol volt ez az előrelátás az emberiség önpusztító vállalkozásainál – hát nem tudta volna egy majom jobban elgondolni ezt?

Klasszikus az ember merészsége, ugyanígy az ember gyávasága is. Ugyanezt elmondhatjuk gonoszságunkról és kegyességünkről egyaránt. Nincs olyan emberi leltár, amely nem tartalmazza az előre eltervezett, szervezett legyilkolását embertársainknak, ugyanakkor szintén nem mulaszthatja el megjegyezni, hogy egy hadsereg a kooperáció és az önfeláldozás tökéletes modellje, hogy nincs még egy olyan faj, amely jobban, figyelmesebben gondozná a sebesültjeit, beleértve az ellenséget is. Együttérzés és kegyelem mélyen gyökerezik a természetünkben, olyan mélyen, mint a lelki kérgességünk és közömbösségünk. Az altruizmus nem jelent problémát azoknak, akik Rousseau követőjeként úgy tartják, hogy az ember eredeti állapotában boldognak, szeretetre méltónak és jónak született, ellenben tüskeként böki a Darwinisták oldalát, hogy a későbbiekben látni fogjuk.  De a látszólagos altruizmus ugyanúgy alkotórésze az emberi paradoxonnak, mint a kérlelhetetlen önérdekre dedikáltság. A múltunk szentjei és mártírjai kik a halál küszöbén túl is fenntartották a vélt közjóért szenteltségüket egyidejűleg nagyra becsülték a halhatatlan ellenségeskedést mások megszenteltségével szemben.

Engedelmeskedünk és lázadunk, és a tegnap lázadója lehet a ma nyája, ahogy az új tekintély kolompját követi. Túláradó lelkesedéssel kooperálhatunk egy közös cél érdekében, majd holnap széthúzásba, féltékenységbe és a gyanú sötét örömébe esünk.

Éppen annyira különbözünk egymástól, mint az újlenyomatunk. Gyakran felelősségteljes tudósok is elfelejtik, hogy az ember nincs háziasítva, hogy nem úgy, mint a tehén és a kutya nem vagyunk egy szabályozott tenyésztés eredménye, csak éppen hogy meg vagyunk szelídítve. A biológia szerint egy faj evolúciós potenciálja diverzitásától függ, ez az ember esetében óriási, de hatalmas erőfeszítéseket teszünk a deviancia leküzdésére, például az egyeduralkodó elnyomása, a totalitárius állam számítása, vagy a divatos gondolatok terjesztése által. Fizikailag is élvezettel pusztítjuk el azokat, akik a legtöbbet adhatnák a faj fejlődéséhez – például egy Szókratész, Jézus, Kenedy, Martin Luter King. A gorilla, a bivaly vagy a tigris képtelen ilyen irányultságot fenntartani, erre csak az ember képes, de amíg mi túléljük a saját hibáinkat, a többi faj eltűnőben van. Ez egy paradoxon a paradoxonon belül.

Míg nagyon sok tulajdonságunk közös az állatokkal, de az ember fő megkülönböztető jegyeit nem találjuk meg az állatvilágban. Ha egy főemlős közgazdász lenne, őrültnek tartana bennünket, mivel mi megosztjuk egymással az élelmünket, ami szinte precedens nélküli gyakorlat. Nincs olyan állat, mely hím egyede nem csak a fiatalok, hanem a nőstény részére is gyűjt eleséget. Mi tehát különbözünk, és ezért az evolucionisták azon nézete, hogy az ember egy fejlett állat, valószínűleg erős torzítás, ezt támasztja alá hogy ember mindenhez képes adaptálódni, legyen ez a tengeri viharok, a sarkvidék, a sivatagok, még a nyomorultsághoz és a munkához is. Képességein olyan magától értetődőek, hogy említeni sem érdemes. Ha az ember egy csoda, ez a csoda az ellentmondásaiban rejlik.

Az elefánt egy nagyon logikus állat, ha jobban ismerne bennünket zavarodottan bámulna maga elé. De mégis eléggé ismer ahhoz, hogy életben maradjon, nem úgy, mint amerikai rokona, a kihalt amerikai elefánt. Körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt a nagy jégkorszak vége felé ügyes vadászok hatoltak be a Bering szoros szigetein keresztül, amikor az elolvadó jég megnyitotta az utat a kontinens belső része felé, de a tenger szintje még nem emelkedett túlzottan meg, és így szabadon hagyta a földhidat. Ezek a vadászok néhány évezred alatt minden nagyvadat, amely a szarvasnál nagyobb volt kiirtottak a kontinensen. Az az „Overkill” elmélet, melyet Paul Martin professzor fejlesztett ki, arra emlékeztet, mikor a modern ember a múlt században kiirtotta a bölényeket, gazdasági előny keresése nélkül, mintegy kedvtelésből. Ahogy a hegymászó megmássza a hegyet, „mert itt van” úgy öltük le a bölényeket, még az elhaladó vonat ablakából is.

Nincs arra okunk, hogy a masztodonról és a mamutról azt gondoljuk, hogy kevésbé volt intelligens, mint az afrikai elefánt. Az egyetlen hibájuk az ártatlanságuk volt. Nem ismerték az embert. Az afrikai állatok evolúciója az emberrel párhuzamosan zajlott, és életben maradásuk érdekében megtanulták a biztonságos menekülési távolságot arra az esetre, amikor az a kicsi, veszedelmes állat közeledett. Klasszikus Darwini kiválasztódás volt: Amely faj kifejlesztette ezt a viselkedési mintát, az több utódot hagyott hátra. Észak-Amerika hatalmas mamutja belepusztult az ártatlanságába. Hatalmas mérete, ereje semmit sem ért, amikor a legveszedelmesebb állat, az ember volt az ellenfele.

A vadászati hipotézist így fogalmazhatjuk meg: Az ember azért ember, és nem csimpánz, mert évmilliókon át fejlődése során ölt az életfenntartás érdekében. Pontosabban fogalmazva, a főemlősök családjában az ember azért különleges, még a legnemesebb törekvéseiben is, mert hosszú évmilliókon keresztül túlélése az ölésen alapult.

Minden hipotézis alá kell támasztani, vagy ha nem sikerül, el kell vetni. Különösen így van ez egy ilyen sértő feltételezéssel kapcsolatban. Próbáljuk meg tehát eldönteni a kérdést. Legegyszerűbb alakjában a vadászati hipotézis azt állítja, hogy az ember húsevőként evolválódott. Darwin óta azzal az ésszerű feltevéssel éltünk, hogy addig, amíg a nagy aggyal nem lett a fejlődés során az ember megáldva, életmódunk nem különbözött az ártalmatlan vegetáriánus erdei majmokétól. Először 1925-ben Carveth Read, az University of London professzora írta le, hogy a fosszilis bizonyítékok szerint az ember Lycophitecus névvel lenne leírható, mivel húsevőként falkában vadászott a nagyvadakra. Könyvével senki sem vitatkozott, nyilván, mert nem olvasták, egészen az australopithecus felfedezéséig. Ez a név már mindenkinek ismerős, valamint talán az is, hogy felfedezője, Raymond A. Dart szerint húsevőnek kellett lennie, mert a száraz környezetében nem találhatott elég gyümölcs jellegű táplálékot.

1953-ban Dart publikálta a „The Predatory Transition from Ape to Man” című írását. Addigra a dél-afrikai ásatások bizonyítékai szerint bebizonyosodott, hogy az australopithecus fegyveres vadász volt. A többi már történelem.

S. L. Wasburn 1956-os, a Princeton symposiumon elhangzott előadásában így szólt a vadászatról:

„A vadászat nem csak szükségessé tette új aktivitások és újfajta kooperáció megjelenését, de megváltoztatta a felnőtt hím szerepét a csoportban. A vegetáriánus főemlősök körében a felnőtt hím nem osztja meg a táplálékot, hanem a legkedvezőbb táplálkozási helyet foglalja el, és esetleg a kevésbé domináns állattól is elveszi az élelmet. Mivel a zsákmány megosztása a húsevők esetében normál viselkedésmód, a felnőtt hímek ökonómiai felelőssége és a csoporton belüli élelem megosztás kialakulása valószínűleg a húsevőségből ered. Az a viselkedésmód, amely a többi állat emberfélelmét okozta vezetett az élelem megosztáshoz, jobb kooperációhoz és a kölcsönös függéshez. A korai húsevő ember világnézete alapjaiban különbözhetett a vegetáriánus kortársaitól. A hús utáni vágy nagyobb terület és többféle állat megismerésére sarkallta, ezért az ember területtartási szokásai és a pszichológiája alapvetően különbözik a majmokétól”

Tehát az ember örökségéhez nem csak az üldözés öröme és a fegyver használata tartozik, hanem az ellenkező véglet is, az együttműködés, lojalitás, felelősségérzet, együvé tartozás is. Ezeket a találmányokat egy növényevő főemlős képtelen lett volna kifejleszteni, és ezek nélkül a találmányok nélkül nem lenne ember az ember.

Ardrey a vadászati hipotézis mellet a hatvanas években népszerű dögevő elmélettel is foglalkozik, meggyőzően cáfolva ezt. Úgy döntöttem, hogy megkímélem a hallgatóságot az elmélet részletes taglalásától.

Az ember vadászat utáni történelme

Nem egészen tízezer évvel ezelőtt kezdeményeztünk egy mindent megváltoztató kulturális találmányt, a gabonafélék és a tenyészthető állatok háziasítását. Az újítás lassan terjedt el. Egészen ötezer évig csak a populáció kis részének sorsára, várható élettartamára, szolgai vagy szabad létére gyakorolt hatást. Ez az átalakulás nem egy finálé az ember történetében, hanem csak a harmadik felvonás, a ma ismert világ kezdete, melybe bizonyos ellenőrzés alá vontuk a természetet, aminek régebben részei voltunk, úgy, mint a többi ragadozó. Csak egy, bár egyre veszedelmesebb faj voltunk a fajok közül.

Nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy összevessük ezt az ötezer évet az emberré válás kezdete óta eltelt idő mérhetetlenségével. Kevéssé számít, hogy elfogadjuk-e a vadászati hipotézist, így vagy úgy, egy százalék és egy tized százalék közötti az az idő, amikor nem a vadászat dominálta az emberi kultúrát.

Kezelhetjük-e az emberi múlt 99 százalékát jelentéktelen előjátékként? Körülbelül 25000 generációról beszélünk, melynek során a természetes szelekció kiválasztotta vagy félredobta az egyedeket vagy a vadászok csoportjait. Hihetjük-e hogy egy ilyen szelekció nem hagyott nyomot az emberen?

Félmillió év a modern genetika szerint elegendő arra, hogy megmagyarázza az ember szenvedélyét az üldözésre és ölésre, a kooperációs készséget, a férfi ellátó szerepét. Ha valamely ősünk nem így viselkedett, a Darwini szabályok szerint kevesebb utódot hagyott hátra, mint a többi ember. De van itt egy csapda az elgondolásunkban. Mindez csak az emberi agy megnövekedése után történt. Racionális választás alapján és nem állati késztetéssel döntöttünk, ha üldöztünk és öltünk, ha feláldoztuk magunkat az erőfeszítések közben, ha hallgattunk a vezetőnkre, ha elosztottuk a zsákmányt, akkor azért viselkedtünk emberi lényként, mert emberi lények voltunk. Agyunk lépett közbe hogy döntsön a kalkulációk és az önérdek alapján.

De mi van akkor, ha a vadászat, az összes emberi következménnyel, ahogy Wasburn tartja millió évekkel az emberi agy megjelenése előtt kezdődött? Akkor agyunk is, mint a tricepszünk, vagy a lapos futó lábunk is evolúciós következménye a vadászatnak, mint túlélési módszernek. A filozófiai kérdés, az intellektuális Rubicon a következő: Vajon azok a minőségi jellemzők, amelyeket egyedileg emberinek tartunk azok az embernek levés eredményei, vagy azért váltunk az evolúció során emberi lénnyé, mert már előzőleg kialakultak ezek a jellemzők?

Ez a központi kérdés. Elfogadjuk-e azt, hogy a nagyszerű emberi agy megjelenése hozta magával az emberi dolgok megjelenését? A válasz valószínűleg nem ez. Agyunk, úgy, mint az egyenes hátunk és a futó lábunk természetes szelekció útján jelent meg, mint egy túlélési érték a fejlődő lény számára. Mint egy válaszként jelent meg a szükségletekre, amelyek millió évek során egyre komplexebbek lettek. Új, még megoldatlan problémákkal ajándékozott meg bennünket, de végül is csak annyit jelentett, hogy azt, amit amúgy is tettünk jobban tudtuk végezni.

A végső válasz a feltett kérdésre –hogy mitől ember az ember –tehát az, hogy bár egy intelligens főemlős családba tartozunk, egyedien emberiek attól vagyunk, a legnemesebb értelemben, hogy meghatározatlan évmilliókon át fajunk ölt a fennmaradásért. Nem akarok sok példákat hozni csoportlélektani és társadalmi jelenségekről, melyek a bennünk élő falkavadászt megjelenítik, inkább csak arra utalnék, hogy kedvenc tudományágam, a marketing is felhasználja ezt. Gondoljunk arra, hogy az emberi faj hímje elejti a vásárolni kívánt árút a következő érzésekkel: „Most felvágottra megyünk, nem mamutra, a felvágott csordában, a hentespultnál szokott felbukkanni, a ide a legrövidebb út a zöldséges osztályon keresztül vezet, a legalkalmasabb idő a felvágott elejtésére a délelőtt, mert akkor lesnek rá a legkevesebben”. És a férfi gyorsan hazaviszi a zsákmányt, míg a másik nem szeret mindent átnézni, és a gyűjtögetés eredménye gyakran nem tervezett vásárlás lesz. Tehát a legjobb marketing módszer az, ha a férfit hozzákapcsoljuk a nőhöz, így kénytelen lesz minden megtekinteni. Tipikus példa ez a csak autóval megközelíthető áruházak talán nem is tudatos stratégiájára.

Utóhang

Ez a történet az evolúciós múltunkról szólt, arról, hogy hogyan maradt a múlt a részünk. Míg megmagyarázza, hogy miért vagyunk emberi lények és nem csimpánzok, azt nem, hogy mitől maradunk azok. Emberségünk a vadászat útján fejlődött ki, és a vadászati életforma, sajnálatosan, eltűnt.

Bejátszás: Weber Bűvös vadász részlet.

Macimalac, 2005. február 24.