2004. 10. 22.

Tudomány és Paradigma

Bevezetés

Rajzolatomat szakmai ártalomból eredő szokásomtól eltérően, mely szerint az írásműnek először a címszavas vázlatát készítem el, majd a csontvázat felöltöztetve adok testet az így egységes gondolati ívet alkotó „gondolati munkadarabnak”, többszöri átírás, munka közbeni hosszas kínlódás, a szinte véglegesnek tetsző változat átszerkesztése utáni szakadozott gondolati fonal kötőzgetése eredményeként öntöttem végső formába.

Utólag átolvasva kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy a leírtak nagy része nem tekinthető saját gondolatnak, inkább a befogadott információk néha szó szerinti visszaidézésének, mivel valahogy a saját gondolataimat nyestem meg leginkább kritikus kertészként. Mégis, a leírtakat vállalhatónak tartom, mint a saját véleményemet, aláhúzva ezzel azt, hogy az ember nem teljesen önálló lény, mivel minden gondolata csak társadalmi kontextusban érvényes.

A termelékenynek nem tekinthető munkamódszer három okra vezethető vissza. Az első a túl sok rendelkezésre álló idő, a második Schiller Róbert könyve, az „Egy kultúra között” melynek elolvasása után megcéloztam a könyv definíciója szerinti „dilettáns” szint elérését, végül pedig a témával kapcsolatos elméleti bizonytalanságom, melynek fő oka az, hogy a paradigma váltás lehetőségét első diplomám megszerzése alatt oktatóim nem említették meg, csak később, olvasmányként találkoztam a témával. Utólag visszagondolva ez nem is fért volna össze a totalitárius rendszer oktatásfilozófiájával, a további, más irányú tanulmányaim során a külföldi előadók természetesnek vették a téma ismeretét. Csak már vén fejjel, egy új terület alapozásakor kaptam tantervi szinten oktatást Varga Csaba professzor úr (PPKE, jogbölcseleti tsz.) „A jog mint paradigma” jegyzetén keresztül.

A rajzolat négy érdemi részből áll. Először egy rövid összefoglaló következik Kuhn fő művéből, amely egy szakavatott értékelő, Laki János által az MTA nyitott egyeteme számára készített jegyzet segítségével készült. Utána a nemzeti alaptantervben szereplő, a középiskolákban gimnáziumi kerettanterv szerint oktatásra kerülő fizika történeti paradigma váltásokat ismertetem, csak felsorolás szerűen. A következő rész a az áltudományok definíciójával foglalkozik, majd az áltudományok legveszélyesebb fajtája, az intézményesült, paradigmaváltásként kezelt áltudomány példájaként Liszenko genetikáját taglalom, így rajzolatom ha csak egy vékony kocsányon, de kapcsolódik az evolúció témájához. A rajzolatot egy bizonyos Varga Csaba neokonzervatív filozófus (akit szokás szerint, úgy mint én is tettem volt, összekevernek a jogbölcselő Varga Csabával) az új paradigma beköszöntét hirdető, bár vitatott elméletének ismertetése zárja.

Remélem, hogy a rajzolat a megvilágítja azt a korunkban zajló folyamatot, mely a néhány kortárs filozófus által feltételezett tudományos paradigma váltás fellazító hatását kísérő jelenségeként létrehozta az egyéni és az intézményes áltudományosságot, ugyanakkor egy új távlatot nyit a nyugati ember gondolkodása számára.

A paradigma mibenléte Kuhn szerint

Thomas Kuhn először 1962-ben megjelent „A tudományos forradalmak szerkezete” című könyve forradalmat jelentett a tudományfilozófiában. Ezt megelőzően azt tekintették a tudományfilozófia feladatának, hogy előírásokat fogalmazzon meg, ezzel szemben Kuhn azt az elvet képviselte, hogy a tudományfilozófiának nem előírónak, hanem leírónak kell lennie. Kuhn elfogadja, hogy a megismerők individiumok, de szerinte a közösségben képződő gondolkodási modellek meghatározó szerepet játszanak.

A tudományt nem lehet elkülönülten, előtanulmányok és folyamatos szakmai kommunikáció nélkül művelni, tehát Kuhn szerint a megismerő nem az egyén, hanem egy gondolkodási rendszert fenntartó közösség, melyben a tudósok között azért lehetséges a hatékony kommunikáció, mivel hasonló szakirodalmat olvasnak, a szakmai vélemények egy adott szűk tartományon belül szórnak.

A tudomány művelésére történő oktatás során csak a tudós közösség által elfogadott elméletek kerülnek ismertetésre, majd a tanultak alapján példákat kell a tanulóknak megoldani, ezzel a tanulás mint gyakorlás zajlik le. Az így kialakult tudás a közösségre jellemző egységes látásmódot tükrözi, és jelentős részben a példamegoldásokhoz használt eljárások ismétlésének az eredménye.

Aki a típusfeladatokat ismeri és begyakorolta a megoldási módszereket, az képes megoldani az új feladatokat. A diák magabiztos abban, hogy a feladat megoldható, ismeri a standard megoldásmeneteket, mindig van előzetes elképzelése a helyes végeredményről. Ha nem ez jön ki, akkor csak ő hibázhatott a megoldás során valahol.

Kuhn szerint ez a képzési forma kizár minden kreativitást, bár megjegyzem, hogy szerintem csak a makro szintű kreativitást zárja ki, a részletproblémák kreatív megoldását a fentiek ellenére is honorálja közösség. A kreativitás ilyen módon történő kizárása Kuhn szerint egyenesen a fejlődés biztosítéka, mivel megszünteti a vitát a tudósok között a helyes, követendő módszerekről, és így a tényleges kutatással foglalkozhatnak. Ez a szint az „érett tudomány” szintje, ezt a tudósközösségben elfogadottá vált szemléletmódot, mely részben metafizikai, részben módszertani részben perceptuális és konceptuális eszközökből, részben pedig konkrét tudományos problémamegoldásokból áll, Kuhn "paradigmá"-nak nevezi.

Természetesen ez a paradigma sem állandó, a tudomány fejlődése során a paradigma is változhat. A fejlődés szakaszai: a normál tudomány, az anomália, a rendkívüli kutatások szakasza, végül a korábban uralkodó paradigma leváltását, majd egy zűrzavaros, átmeneti periódus után újjal való felváltását nevezi Kuhn "tudományos forradalom"-nak.

Részletezve azt mondhatjuk, hogy mikor egy tudósközösségben elfogadottá válik egy paradigma, beáll a tudományos kutatás normál állapota. Ekkor a kutatás alapvetően három területre összpontosul:

• A meglévő tudás kiterjesztése új területekre
• paradigma tesztelésére alkalmas tények gyüjtése
• Az elmélet kiigazítása, pontosítása

Ha egy problémára az előző módszerekkel nem található megoldás, fellép az anomália állapota. Kuhn számára evidens, hogy soha nem született olyan elmélet, mely képes lett volna minden, a tárgykörébe tartozó problémát megoldani. Ennek ellenére, a tudósok mindig képesek voltak együtt élni ezekkel az anomáliákkal. A paradigma melletti ezen kitartás nem dogmatizmus, hanem hasznos tudományos stratégia. Ha az egyezés bármely tökéletlensége elegendő ok volna egy elmélet elvetésére, akkor mindig minden elméletet el kellene vetni.

A "normál tudomány", valamint az "anomáliá" stabilizáló szerepet játszik a tudományban.

Természetesen nem lehet egy paradigmát, illetve az általa meghatározott normál tudományos tradíciót a végtelenségig fenntartani. Miután a paradigma nem csak a rejtvényeket jelöli ki, hanem azt is, hogy mik a várható megoldások, a kutató felismeri, hogy valami nincs rendben, ha nem a várt eredményt kapja. Az adott paradigma módszereivel és fogalmaival elvégzett próbálkozások sikertelensége bizonytalanságot teremt, a paradigma ekkor válságba kerül.

A válság időszakában a korábbi konzervativizmust radikalizmus váltja föl, megszűnik a tradíció és a tekintélyek elismerése. Ezt a periódust Kuhn rendkívüli kutatások időszakának nevezi. A rendkívüli kutatások fő jellemzője, hogy ekkor a kutatások ismét individuálissá válnak, ki-ki saját invenciója szerint választ megoldhatónak látszó problémát, s dolgoz ki ehhez egyéni eljárást. A kutatók nem kooperálnak, hanem rivalizálnak, ennek következtében sokasodnak az elméletek, paradigma-jelöltek, alternatívák.

Az individuális kutatás során a tudósok sokszor véletlenszerű kísérletekbe és megfigyelésekbe kezdenek, ad hoc hipotéziseket kreálnak s azután próbálják ezeket tesztelni stb. A kutatásnak nincs egységes orientációja, a legalapvetőbbnek számító dogmák is kétségbe vonhatók, metafizikai kérdésekről lehet vitázni, gyökeresen új módszerek vezethetők be.

Mindez azt jelenti, hogy annak, hogy hogyan találjunk radikálisan újszerû megoldást az anomáliákra, egyáltalán nincsenek szabályai: az egyes tudósok kreativitásától függ, s természetesen másféle találékonyságot igényel, mint a paradigmán belül adott eszközök alkalmazása. Ahol maga a paradigma kerül válságba, ott bizonyítás helyett csupán meggyőzésről, azaz logikai helyett retorikai eszközök alkalmazásáról lehet szó: rábeszélésről, egy bizonyos megközelítésmód előnyeinek felismertetéséről. Ha a meggyőzés sikeres, a tudósközösség más tagjai is elfogadják az új szemléletmódot, azaz – mondja Kuhn – megtérnek.

A korábban uralkodó paradigma leváltását, majd egy zűrzavaros, átmeneti periódus után újjal való felváltását nevezi Kuhn "tudományos forradalom"-nak.

A politikai forradalommal annyiban analóg eseményről van szó, hogy válság megoldására itt sincsenek eszközök: a különböző erők nem tudnak megegyezni abban, hogy a szükséges változtatások milyen értékrend szerint történjenek, így az egyes csoportok a propaganda, sőt az erőszak eszközéhez folyamodnak.

Paradigmaváltáskor új standardok lépnek érvénybe, melyek alkalmasak arra, hogy az új elméletek igazságát, pontosságát, megalapozottságát mérjük, de nem alkalmasak arra, hogy segítségükkel megítéljük a régieket. A normál szakaszokból és az ezeket megszakító forradalmakból álló tudománytörténet ellentmond a tudomány által biztosított tudás folyamatos és kumulatív gyarapodásáról kialakított hagyományos képnek.

Kuhn bírálói szerint elfogadhatatlan az az állítás, hogy az elméletek közötti választásnak nincs racionális algoritmusa, nem lehet egyértelműen megadni, hogy egy elmélet mikor jobb egy másiknál, s melyiket kell ezért elvetni, s melyiket megtartani.

Néhány példa a paradigmaváltásokra a Nemzeti Alaptanterv szerint

Paradigmaváltás vagy áltudomány

Edvard Krugljakov akadémikus írása nyomán

A XX. század végét az asztrológia, miszticizmus és okkultizmus előretörése jellemezte sok országban. A volt keleti blokkban ez különösen hangsúlyosan jelentkezett, mivel a rendszer összeomlása és a régi eszmék megsemmisülése – új eszmék hiányában – sok emberben valamifajta csodavárást idézett elő. A média nagyban hozzájárult ehhez a tendenciához. A média felelőtlensége és kereskedelmi orientáltsága miatt az áltudomány elöntötte az újságokat,  rádiót és a televíziót.

A tudomány időről időre kísérletet tesz az áltudomány leleplezésére, de az erőfeszítést nehezíti, hogy az elmúlt években az áltudomány erős, jól szervezett erővé vált.

Néhány idézet a tudományt támadók írásaiból:

• „A huszadik század végére a hivatalos tudomány perifériáján a tények, új koncepciók és extravagáns technológiák olyan arzenálja gyűlt össze, amelyek egy olyan összegző és előítéletektől mentes megértést követelnek meg, amely sok tudóst arra ösztönöz, hogy az új évezred küszöbén egy új tudományos paradigma megjelenését várja.”
• „A tudományos paradigma reménytelenül elavult. A materialista tudománynak a korszaka, amely ezt nem ismeri el, befejeződött.”
• „A világ vezető fizikusai és filozófusai felhívták a figyelmet a modern paradigma és a fizika alapjai közötti összeférhetetlenségre”.

Vagyis az áltudomány megjósolja a tudomány teljes összeomlását, hacsak nem változik meg a tudomány paradigmája. Ezzel szemben Z. I. Alfjorov akadémikus szerint, aki nemrég kapta meg a Nobel-díjat: „a kvantumfizikában nem létezik semmiféle krízis. A fizika legtöbb ágában jelenleg éppen hogy csend uralkodik.”

Honnan ez a szenvedélyes igyekezet, hogy egy tudományos paradigmát leváltsanak? Egy áltudós a következőket mondta: „Mostanáig a XIX század kísérleti vizsgálatainak széles körben elterjedt dogmája volt, hogy csak olyan kísérleti technikát ismer el „tudományosnak”, amely reprodukálható kísérleti eredményeket produkál, tekintet nélkül arra, mikor és hol keletkeznek.” Micsoda termékeny táptalaja lenne az áltudományoknak, ha ezt a „dogmát” kiiktatnánk! Akkor aztán nem lenne szükség magyarázatra és megismételhető bizonyítékra.

A tudomány hosszú ideig elnéző volt az áltudományokkal szemben. Ez azonban nem mehet így tovább. Az áltudományok egyaránt veszélyessé váltak a tudomány és a társadalom számára.

Liszenko genetikája, mint az intézményesített áltudomány példája

Az alábbiak szolgáljanak intő példaként arra,, hogy hová vezethet ha a Kuhn által leírt tudományos forradalom külső, önkényuralmi befolyást szenved:

Trofim Gyenyiszovics Liszenkó Micsurin követője, szovjet agronómus volt, aki a 30-as évek elejétől egyre népszerűbbé vált az általa kifejlesztett mezőgazdasági eljárások révén. Ezek egy már akkor túlhaladott genetikai elméleten alapultak, amely az egyedi élet során szerzett tulajdonságok öröklődését állította és azt hangoztatta, hogy a külső hatások maradandóan és célszerűen képesek megváltoztatni a szervezet örökletes jellemzőit. Ezt a megközelítési módot szokás lamarckizmusnak nevezni. Ma már tudjuk, a természetes szelekció az, amely válogat a véletlenszerűen létrejövő változatok között, és ez általában évmilliókat magában foglaló időtartamot ölel fel, és nem egy ötéves tervet.

Az 1927-28-as év kemény telén Ukrajnában mintegy 5 millió hektár termés pusztult el. Liszenko megoldásként a búzamagokat hideg vízben áztatta, aztán tavasszal elvetette őket. A módszer sikerrel járt, a téli búza ugyanis fejlődésének korai szakaszában alacsony hőmérsékletet igényel azoknak az anyagcsere folyamatoknak a lejátszódásához, amelyek a virágzáshoz vezetnek. Ha ez nem történik meg, az érés elmarad és várni kell a következő tavaszig. Ez a jelenség – mint vernalizáció – akkoriban már ismert volt szerte a világon, Liszenko azonban a jelenség köré egy új genetikai elméletet épített.

Nem akarta megérteni, hogy lényegében nem történt semmi; a kezelés mindössze serkentette azokat a folyamatokat, amelyek alacsony hômérsékleten a természetben is végbemennek. Úgy vélte, hogy a külső környezet megváltoztatásával új fajták alakíthatók ki, csak a megfelelő eljárásokat kell kidolgozni és nagy terméshozamú kukorica és ágasbúza jön létre. Ugyanennek az elképzelésnek a nevében dédelgették magukban sokan a gyapot és a narancs magyarországi megtelepítését.

Liszenko meg volt győződve arról, hogy a tervezhető környezeti változások határozzák meg a faji jellegzetességeket, nem pedig a "misztikus" genetikai tényezők. Ennek következménye az volt, hogy nem ismerte el a géneket mint az öröklődés elemi hordozóit. Szerinte a szervezet mint egész felelős az öröklődésért, nem pedig a kémiai molekulák, ahogyan azt az antimarxista nyugati tudósok gondolják. Tagadta, hogy a kromoszómák tartalmazzák az öröklődés anyagát, számára a genetika az imperializmus terméke volt, ezért ideológiai támadásokat intézett a "burzsoá genetika szekértolói" ellen. Nem csupán a tudomány meghamisításával vádolta őket, hanem a proletariátus elárulásával, trockizmussal, kozmopolitizmussal, sőt fasizmussal is. Ez a "tudományos" működése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet genetikusok egész nemzedéke tűnt el– gyakran börtönbe, emigrációba vagy a halálba kergetve.

Az, hogy Liszenko egyetlen komoly eredményt sem tudott felmutatni, egy cseppet sem meglepő. Mégis, óriási publicitás övezte, a sajtó állandóan a sikereit harsogta, valósággal himnuszokat zengtek róla. Liszenko és követői gátlástalanul mindent megtettek a gyors sikerért. Számtalanszor meghamisították az adatokat, elképzeléseiket ellenőrzés nélkül közölték mint tényeket. Ha mégis nyilvánvaló kudarcot vallottak, akoor a parasztokat vádolták szabotázzsal az elmaradt terméseredmények miatt. A közvélemény – néhány bátor szembenállótól eltekintve – az egyetlen valóban tudományos elméletként könyvelte el a liszenkói biológiát, állandóan hangsúlyozva annak marxista, forradalmi és mindenekelőtt gyakorlati jellegét. Végül is 1948-ban a Lenin Mezőgazdasági Akadémia soros ülésén Liszenko elméletét "a" hivatalos irányzattá minősítették, az alternatív kutatásokat teljesen elfojtották, folyóiratokat szüntettek meg és a még szemben álló kevés számú kutatót is elbocsátották. Győzelmet arattak minden fronton.

Sokan úgy vélekednek, hogy a Liszenko-jelenségnek az volt az oka, hogy az ideológia behatolt a tudományok területére és azt politikai direktívákkal fertőzte meg, a valóság azonban sokkal bonyolultabb. Egyfelől, a valódi genetika ellehetetlenülése a Szovjetunióban szerves következménye volt egy felfokozott társadalmi elvárásrendszernek, amelynek az ideológia csupán egy része volt. Kétségtelen, hogy a mezőgazdasági teljesítménykényszerek és a bürokratikus irányítás elvei maguk is ideologikus formában jelentek meg az emberek, így a tudósok előtt is.

Másfelől, a nyugati genetika ideológiailag ugyancsak töltött volt, de ez sajátos módon éppenséggel előmozdította a tudományos fejlődést. Ennek az ideológiának a vezérfonalát egyfajta "génmérnökségként" fogták föl és éppúgy a társadalmi haladás szolgálatába kívánták állítani, mint a Szovjetunióban a micsurini biológiát. Csakhogy az eugenika nem rombolta szét saját tudományos alapjait. A mendeli genetikának óriási lökést adott az az ideológiai előfeltevés, hogy az emberi genotípus javítható a genetikai állományba való beavatkozás révén. Mindez azt mutatja, hogy a tudományon kívüli tényezőknek nem kell feltétlenül akadályozniuk a tudomány normális mûködését.

Tanulság, - ha egy tudománytörténeti esszébe egy népmesei elemet is szőhetünk – hogy tényként kell elfogadni, hogy a tudományban mindig is jelen vannak a különböző társadalmi értékek és normák, de ez megfelelő nyilt, demokratikus környezet esetén inkább a fejlődést segíti.

Az új paradigma

Végül néhány mondatban összefoglalom Varga Csaba elméletét az új paradigmáról. Terjedelmi okok mellett az is szerepet játszik a rövidségben, hogy csupán fel kívánom hívni a figyelmet, hogy akit érdekel, kialakíthassa a véleményét magában, mivel a régi szólással érve a „téma megér egy misét” vagyis érdemes lenne egy külön beszélgetést vagy rajzolatot szentelni a kérdésnek.

Varga szerint visszatekintve az elmúlt egy-két ezer évre az eddigi korszellemek egységes európai korszellemet alkottak, és az ezen belül az ötven-százévenkénti változások az alapvető

paradigmán nem, vagy csak keveset módosítottak.

A római birodalom bukása utáni Európa materiális-racionális gondolkodása ma átfogóan a Régi Paradigmaként írható le, még akkor is, ha ebben a hosszú időtávban jó néhány gondolkodó kopernikuszi fordulatokat ért el a tudományos gondolkodásban.

A klasszikus meghatározás szerint a korszellem  (paradigma) a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy tudományos közösség minden tagja által elfogadott összességét jelenti.

Ha hiányzik a korszellem, ha nincsenek elfogadott paradigmák, ha nincs társadalmilag is használt köztudás, az adott korszak elvesztheti tájékozódó képességét. Nem véletlen, hogy korszellem nélküli korról nem tudunk – legfeljebb túlságosan statikus-dogmatikus vagy túlságosan labilis-zavart korszellemről.

A Régi Paradigma egyszerűsített leírása a következő: Az ember örökre a Föld bolygó és a Hold foglya; a világegyetem csak csillagászati rendszer, fizikai jelenségek halmaza. Az ember csillagporból van, így lényegileg természetibiológiai lény; az anyagi világ tehát mindössze fizikai-kémiai világ, az anyag evolúciója hozta magával az értelmes lények kialakulását; a tudat az agy anyagi produkciója, terméke. A közösség az ember fizikailag szervezett társas együttműködése, a társadalom pedig gépként felfogott gazdasági-politikai rendszer, amely saját képére formálja, szocializálja az egyes embert.

A tudomány csak azt tekinti valóságnak, ami az ember által fizikailag-természetileg megragadható, sőt a modern tudomány lényege, a szűk valóságszeletekre való koncentrálás. A tudáselméletek szerint mindig a külső világ, a kor és a korszellem önfejlődése termeli az új gondolatokat; egyedül csak a tudomány tekinthető tudománynak és véglegesnek tekintette a művészet, a tudomány és a teológia szétválasztását. Az Isten nem több mint a primitív ember és közösség víziója a nem létező spirituális dimenziókról.

Történetileg ezt nevezhetjük Arisztotelész, a felvilágosodás, Karl Marx, vagy az ipari kor paradigmájának. A Régi Paradigma egyetlen fogalomba sűrítve nem más, mint közel kétezer éves intenzív tudásgyűjtés és értelmezés a Látható és Megfogható Részvilágról. Az Anyag külső világának tudománya.

Az eddigiekkel szemben az Új Paradigma néhány állítása:

Az ember soha nem volt a föld bolygó és holdjának foglya; a világegyetem bonyolult élő-életlen, párhuzamos síkokon létező, anyagi és nem-anyagi világ. Az ember nemcsak biológiai és társadalmi, hanem elsőrendűen szellemi és spirituális lény, már ezért is az anyagi világ nem pusztán fizikai- és bioszféra, hanem mindenek előtt szellemi és transzcendentális természetű valóság, amiből következik, hogy a természeti evolúció mellett-előtt az intelligens tervezettség a meghatározó. Az agy és a tudat viszonya nem egyszerűen duális rendszer, hanem egyre több jel szerint az agy nem más, mint a tudatot megjelenítő, a tudatot mozgásba hozó biológiai „eszköz”.

A közösség nem egyszerűen csak az emberek közötti gazdasági, hatalmi viszonyrendszer, hanem legalább ilyen mértékben érzelmi, szellemi és spirituális hálózat, s ebből az következik, hogy a társadalomra alkalmazhatatlan a mechanikus gépmodell, avagy az ember második természete, szociális rendszere szintén sokdimenziós –káosz típusú – téridő világ, amelynek a vezérlésében például a globális köztudás, tömegtudás a legmeghatározóbb elem.

A tudomány már régen nemcsak azt tekinti valóságnak, ami az ember által fizikailag-kémiailag megragadható, hanem felfedezi, és részben megérti az anyag felszínén és a ráción túli valóságot. Az új tudáselméletek szerint mindig a belső világ, a kort és a korszellem önfejlődését túlugró szellemi - spirituális kapacitás „termeli” az új gondolatokat; ma már a klasszikus tudomány mellett újra tudománynak tekinthető a művészet, a teológia vagy részben az ezoteria is, avagy a művészet, a tudomány és minimum a teológia közötti kölcsönös reflektáltságot elősegítő integráció is elképzelhető.

Történetileg ezt nevezhetjük Platón, Hegel, Kant vagy a várható tudásközpontú kor paradigmájának.

Az Új Paradigma tehát nem tagadja a Régi Paradigma valóságképét, csak azt mondja, hogy az egy részvilág materiális résztudása, amely alapvető kiegészítésre és újragondolásra szorul, és ebből a szempontból érdektelen, hogy közben régi gondolkodók egyes ideologizált elméletei (lásd például a tudományos materializmust) lomtárba kerülnek. Az Új Paradigma egyetlen fogalomba sűrítve nem más, mint hogy közel kétezer éves intenzív tudásgyűjtés és értelmezés másodvonalának tudását is hasznosítva, eljut az Egész Világ (benne a Láthatatlan és Megfoghatatlan Valóság) potenciális feltárásának esélyéig. Az Új Paradigma természetesen a Szellem elsődlegességét hangsúlyozza az Anyaggal szemben, miközben a nem anyagi anyagi valóság fokozatos megértésével sokdimenziós, bonyolult rendszernek tekinti az egységes anyagot/szellemet.

Az Új Paradigma persze még közel sem született meg, sőt az Új Paradigmának már most nagyon eltérő változatai vannak, s a következő évtizedek még alapvető paradigmaváltásokat hoznak a mai valóságképekhez képest is. A Régi és az Új Paradigma között a határ nyitva van, s régóta át lehet lépni rajta, avagy a határállomásokon keresztül szabad a közlekedés. Ez akkor is igaz, ha a paradigmahatár meglétét és azt átjárás szükségességét a régi paradigma gondolkodói és hívei még sokáig – gyakran hevesen és kérlelhetetlenül – tagadni fogják.

Végszó

Remélem a rajzolat nem volt elviselhetetlenül hosszú, és sikerült azt az egyetlen gondolatot elültetnem a hallgatóság fejében, hogy a paradigmaváltás, áltudomány és új paradigma fogalmak által kijelölt gondolati Bermuda háromszögön belüli viharok szele nem csak a filozófiai világképünkre, de az emberi fejlődés irányára is kihatással lehetnek.

Köszönöm a figyelmet.

                                                                                              „macimalac”