2005. 02. 07.

A DEMOKRÁCIA MA

/Hol tart ma az evolúciós folyamat?/

/ GALILEI  Szk:. PÁHOLY:., 2005-01-11. /

Ttv:.-ek! Egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy valami nem jól működik világunkban! Úgy érzem, haldoklik az európai kultúra! Nietsche a „Római Birodalom felemelkedése és bukása.” c. művében azt állítja, hogy egy kultúra leszálló ágra kerülését, összeomlás előtti végső fázisát jelzi, ha elszaporodnak a devianciák!

Nézzünk körül: van deviancia elég!

Nem a demokrácia elleni támadás, hanem a demokratizálás túlerőltetésének és „kiherélésének” bírálata akar lenni Rajzolatom. Nagyon nehéz lesz úgy beszélnem erről a témáról, hogy közben ne sértsem meg rendünk alapelveit / napi politikával nem foglalkozunk/! Ezért nem minősítek, nem agitálok, de a működés elvi hibáiról beszélnem kell!

Meg kell próbálnom, mert nem látok erőt, amely szót emelne az 1848-as, 1956-os szabadságeszményeinket a „szent demokrácia” nevében korlátozó, kiüresítő eljárások ellen. Amely gyakorlat egyébként megfigyelhető jelenleg az egész „szabad világ”-nak nevezett államcsoportban is, valószínű, hogy onnan vesszük át mi is.

A jelenség:

Mára – úgy látszik – kikristályosodott a liberális demokrácia ellentétének fogalma/gyakorlata: az illiberális demokrácia.

Hogy a demokráciának csak egyik – bár lényeges – szerkezeti eleme a többpártrendszer és a négyévenkénti választás, de csupán ennyitől még nem liberális.

A négy év során lehet korrupt a rendszer, dinasztikus az országlás, kvázidiktatúra, és ki tudja, még micsoda. Miután megválasztották, a főnök, azt tesz, amit akar, ha… – ha nincsenek meg a demokratikus ellenerők, fékek, korlátok. Márpedig ezeket ki lehet iktatni lassan vagy látványosan – kinek, ahogy tetszik. Például azt lehet mondani, hogy hatékonyabban mennek a dolgok, ha senki sem szól bele, mi történjen, se a bíróság, se az ellenzék, se a saját tábor „akadékoskodói”, se a média – vagy ha beleszól, senkinek se kell odafigyelnie. Ugyanakkor az illiberális demokrácia – nem diktatúra, nem monolit rendszer, nem szeg alapvető demokratikus szabályokat (legfeljebb kilúgozza azokat) – mégis veszélyes trend körvonalait mutatja.

Ha a világ leginkább demokratikus berendezkedésű államai nem liberális üzemmódra váltanak, akkor hamar baj lehet!

A fejlett országokban, az ott alakuló liberalizmusellenesség veszélyes trendet mutat: Az állam demokrácia, de például a bírói hatalom gúzsbakötése vagy a médiamonopólium a liberális struktúrák vészes megbontását jelenti. És hát – tudjuk – lehet ellenzék nélkül is kormányozni: ez is ehhez a képlethez tartozik.

Aminek abszurditása – Európa közepén – alig látszik.

Főleg, mikor az amerikai és európai demokratikus struktúrák átalakulását vizsgáljuk. Szándékosan írtam struktúrát, mert két ponton is ennek változásában látom a bajok forrását.

Az egyik a hatalmi elit és a közvélemény feje tetejére állított kapcsolata: a politikus különféle módszerekkel figyelteti, mit gondolnak az emberek (csoportok), és aztán az eredmény szerint lép, javasol, dönt. Nem vezet, hanem követ, megy a többségi vélemények után.

A másik változás: korábban a bizottsági döntési folyamat titkos volt, csak a végeredményt hozták nyilvánosságra, ma a bizottsági viták is nyíltak, a szavazás legtöbbször név szerinti – ami látszatra demokratikusabb megoldás, ám valójában sokszorosra növelte a lobbycsoportok befolyását. Ha egy képviselő az adott érdekcsoport ellenében lép (szavaz), a lobbyember (aki figyeli a szavazás menetét) máris mobilozik és irodája riadójára táviratok, e-mailek, telefonok tízezrei ömlenek a „rosszul szavazó” képviselőre – ha bírja, jó, de ha belefárad, győz a lobbi. Márpedig többnyire győz.

Jó példája az USA gyapottörvény.

Valamikor a II. Világháború idején a hadügy kérésére megszavazták a termesztők támogatását, mert a gyapot alapanyagból készült a katonák ruházata. A háború után megpróbálták leállítani a törvényt, a kísérlet megbukott, 1970 körül ismét ez történt, s még ma is érvényben van, jóllehet moherügyben alig pár tízezer termelő érdekelt, de pár milliárdos támogatás ma is benne van az USA költségvetésében!

Melyik a korszerű, a demokrácia fejlődése szempontjából jó politikusi habitus: a közvélemény-követő vagy a „-vezető” típusú? Tudom, hogy az ilyen „vagy-vagy” kérdések általában nem szerencsések, mert egyszerűsítésre biztatnak – ugyanakkor a kérdés, épp egyszerűsítése révén látni engedi mindkét variáns veszélyeit. A „vezető” típusú kormányzásból könnyen lehet autokrata stílus (a következő választásig), a „közvélemény-követő”-től pedig semmiféle életfontosságú újítás nem várható. Mert fél, hogy ha netán belekezdene egy fontosabba, azonnal nekiesnének. E két pólus közötti sáv viszont keskeny.

Mert a populizmus (médiacirkuszok) idején úgy látszik, az a demokratikus kormányzás, ha a vezetőség mindenkit megkérdez, és arra menetel, amit a közvélemény mond. Csakhogy a modern parlamentáris rendszernek lényegénél fogva nem így kellene működnie: ez a fajta hatalmi rendszer közvetett demokrácia: a választók megbíznak embereket, hogy képviseljék ügyeiket, de attól kezdve a megbízóknak hagyniuk kell őket dolgozni. Hogy teljesíthessék mandátumukat, megbízóik hosszabb távú érdekeit. És ne az utca (a közhangulat, netán a hangadók) pillanatnyi mániái után ügessenek!

A közvetett és közvetlen demokrácia sem mai vita, csak most – a politika elmédiásodása idején – felerősödött, új, pragmatikus érveket kapott. A politikusnak ma jóval nehezebb „magában” hozni döntést, és csak a végeredményt közölni: kiszivárog, előre megvitatják, a médiában ezerféle változatban már agyonbeszélik – s nem biztos, hogy marad kedve széllel szemben hajózni. Pedig olykor a közvélemény ellenében kell dönteni. A médiapolitizálás viszont erre kényszerít: vagy élsz ezzel a lehetőséggel, és népszerű maradsz, vagy önálló, társadalmilag fontos, de kellemetlen döntéseket hozol (azaz: politizálsz), ám elveszted a következő választást. Mert az elmédiásodott politikában a közvélemény nem díjazza a hosszabb távú döntéseket, akármilyen jónak bizonyulnak is később a nemzet számára, és akármekkora bátorsággal hozzák is azokat.

Persze tudom: a média-közvélemény nem azonos a valóságos közvélekedéssel, ezt rendre kimutatják a közvélemény-kutatási előrejelzések és a tényleges eredmények közötti különbségek. Csak arról van szó, hogy olyan hiszterizált hangulatot tudnak teremteni, amiben ember legyen a talpán, aki autonóm politikai döntéseket képes hozni, hiszen tudhatja, hogy ha ellenáramban úszik, megnézheti magát. És ez épp elég ahhoz, hogy az autonóm politizálásnak vége legyen. Azt is mondhatnám: Vezetni nehéz – „követni” kellemes.

Ugyanakkor megfontolandó a másik ellenérv is: a világ talán mégis a kiterjedtebb politizálás felé halad, tudomásul kell venni, hogy egyre többen vesznek részt a napi politikai diskurzusban /pl: internet, email, polgári szervezetek, civil mozgalmak, interaktív média, mobil-szavazások, stb. /.

Ami persze nem stimmel; a médiarészvétel nem azonos a demokratizálódással.

Az új helyzetnek már neve is van: politainment, ami annyit tesz, hogy ma már a politika a szórakoztatóipar része lett, közönségét felszínes tudással, szlogenszerű ismeretanyaggal, botrányra éhes szemekkel szerelték fel, s ami a lényeg: Nagy Bulit kínálnak, s vele az „eseményre” éhes közönséget is – s aztán arra lehet hivatkozni, hogy a jó nép ezt igényli.

Nyilvánvalóan látszik, hogy az ilyenfajta médiadialógustól demokráciaügyben nem sok jót várhatunk.

De mit tegyünk: a politikai kommunikáció – így vagy úgy – a tömegkultúra szabályainak engedelmeskedik, mert annak része lett – bár az igazi populáris kultúra (popzene, tömegfilm, valóság-show, talkshow) jobban szerepel, mert saját terepén küzd a nézőért.

Igaz, van itt valami egérútféle:

az autonóm politizálást is „el lehet adni” – képernyőn, valamelyik balhé taraján, vagyis épp a politainment segítségével, csak meg kell tanulni e műfaj szabályait. Ami a ma Európában kormányon levőknek nagyon nem megy… Mégis tartok tőle, hogy a politika, mint tömegszórakozás veszélyes mellékút, több a kára, mint a haszna: rontja az állampolgári tartást, morált, szürkeállományt. Erősíti a divattá váló gyávaságot, erkölcstelenséget, rasszizmust.

És feldereng az a gondolatsor is, hogy netán a közép-európai demokráciagyakorlat, a Weimari Köztársaság révén elátkozott formáció modelljét követi: vagy az van, hogy gyenge, képtelen magvalósítani önmagát, vagy – ennek leküzdésére – autokrata gesztusai nőnek, félresöpri a liberális intézményeket (olykor a demokratikusakat is).

Félelmeinket erősítik azok a gondolatok, melyek az USA mai republikánus–konzervatív elitjének vélekedéseiben, s főként szellemi ősénél – Leo Straussnál – merültek fel: hogy minden bajnak a Weimar-modell az oka, Amerika Carter és Clinton alatt azért gyengült (azért nem tudta kihasználni a hidegháború megnyerését, nem tudta érvényesíteni világhatalmi monopóliumát), mert engedett annak a liberális „puhaságnak”, amelynek Weimar volt a modellje.

A mi régiónkra lefordítva ez a gondolatblokk az Elnöki kormányzási forma iránti óhajban fogalmazódik meg, gyakorlatilag az ellenzék nélküli kormányzás élvezetében, a parlamenti „vitaklub” korlátozásában, médiamonopóliumban, a határozatok „erőből” való átnyomásában érvényesül.

De a botránypolitika, a közönség beetetése pitiáner ügyekkel – voltaképp az illiberális demokrácia játékgyűjteményéhez tartozik. Nem véletlenül: a politika banalizálása fontos eszköz, hiszen közben ezerszer fontosabb (kellemetlenebb) dolgokról csöndben lehet maradni. Míg a liberális demokrácia az információ szabadságát és tényszerűségét védi, addig az illiberális demokrácia a megtévesztést és a manipulációt kedveli. (Leo Strauss Machiavelli könyve (Gondolatok Machiavelliről, 1958) nehéz olvasmány, de annyi kiderül belőle, hogy az ellenség becsapásának taktikája természetesen jó fegyver, de ennél jóval fontosabb a saját nép megtévesztése – jobban vezethetők!!)

És persze ebbe a rubrikába tartozik a populista zsigerpolitizálás: nem érvelni, csak lehúzni. Mondjuk: költs többet, miért nem adsz annak is? – másrészt, ugyanakkor – hol a kiegyensúlyozott költségvetés: populista, antiliberális modorban e kettőt egyszerre lehet fújni – a médiapolitizálás eme fogása aztán majd csak alámossa a liberális demokráciát.

A másik oldalon viszont kialakul egy olyan illúzió, hogy a médiapolitizálás idején még marad helye tömeggyűléseken a precíz érvelésnek, a matematikai logikának. Pedig már tudjuk, a döntések /mindegyik! / érzelmi alapon születnek, az ész később csak megkeresi a döntést alátámasztó praktikus okokat.

De a jelenség észlelésén túl, vizsgáljuk meg, milyen evolúciós folyamat is vezetett ide:

1.         A demokrácia nem egyenlő a szabadsággal:

Ez az állítás nyilvánvalóan igaz. Periklész Athénja rabszolgatartó poliszdemokrácia volt, a szabadságot azonban távolról sem terjesztette ki minden lakójára. A 19. századi Amerika vagy Nagy-Britannia hasonlóképpen.

Évszázadokba tellett, amíg egyáltalán a Nyugat társadalmainak alkotmányos rendszereiben összekapcsolódhatott a demokrácia a szabadságjogok garanciáival. Ez a folyamat a világtörténelemben mindmáig egyedülálló módon zajlott le a nyugati társadalmakban: ott a szabadságjogok fokozatos kiterjesztése vezetett a demokrácia megszilárdulásához.

Ebben a sikerben szerepe volt testvéri láncunknak is. Akkor, ott!!

Ma, Európában, félve a diktatúrák, vagy illibeláris demokráciák esetleges támadásaitól, mára mintha formálissá, kioktatóvá, merevvé, és „uram bocsá”: neo-konzervatívvá váltunk volna, a szó maradi értelmében.

2.         A demokrácia eltúlzott jelentősége:

Megfigyelhető, hogy a politikai elit és a közvélemény kevés figyelmet fordít azokra az intézményekre, viselkedési mintákra, amelyek a szabadságot testesítik meg – viszont túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a demokrácia intézményeinek.

Ennek a megjegyzésnek az igazsága is könnyen belátható. A hidegháború befejeződése óta világszerte látványosan növekedett a demokratikus berendezkedésű országok száma. A demokratizálás nyilvánvaló jeleként szokás üdvözölni, amikor egy országban megrendezik az első szabad választásokat.

Jóval kevesebb figyelem jut azonban annak, hogy milyen gyakran kíséri a képviseleti demokrácia kiépítését az etnikai konfliktusok kiéleződése vagy a bírói önkény. A világ nagy részén a demokrácia a szabadságjogok kiterjedése nélkül épül ki, s közben maga a demokratikus rendszer sem működik jól.

A legnagyobb hindu ország példájával illusztrálva, látható a csalók, fanatikusok által állandósított feszültség, és a pártrendszer torzulása. A világ legnagyobb demokráciájának említik magukat, miközben az idegen /olasz/ származású nő, a legtekintélyesebb klán választás-nyertes vezetője nem meri elvállalni a kormányalakítást, félve a kitörő etnikai zavargásoktól.

Vagy nézzük, mi történt keleti határunkon túl, 2004 őszén: a dioxin nevű méreg is felvétetett a politikai arzenálba!

3.         A demokrácia terjedése élezi a feszültségeket:

Nézzük például a Távol-, vagy a Közép-Keletet: ha „túl gyorsan” kényszerítenék a nemzetközi intézmények a demokrácia „átvételére”, abból ingatag, illiberális rendszerek sora jönne létre. Olyasmi történne, ami tőlünk keletebbre zajlott le a kilencvenes években.

Demokrácia és szabadság nem egyszerűen különbözőek. Nem pusztán kifejlődésük sebessége szempontjából eltérőek.

A demokrácia napjainkban egyenesen a szabadság-intézmények fejlődését gátolva, a nemzeti gyűlölködést szítva, háborús feszültségeket gerjesztve terjed ki újabb területekre.

4.         Sokatmondó kivételek:

Bizonyos feltételeknek együttesen kell teljesülniük ahhoz, hogy egy országban a demokratizálódás a szabadság kiterjedésével is együtt járjon. Az országnak legalább részlegesen rendelkeznie kell a szabadság-intézmények kiépítésének történelmi hagyományaival; és elengedhetetlen feltétel a gazdasági fejlettség egy bizonyos szintje – napjainkban ez minimum kb. 5000 dolláros egy főre jutó GDP-t feltételez. A jelenlegi világhelyzetben összesen kilenc olyan ország látható, amelyek elvileg a már létező liberális demokráciák mellé zárkózhatnak a demokratizálás során.

A lista meglepő lehet: Bulgária, Fehér-oroszország, Horvátország, Irán, Malajzia, Marokkó, Románia, Törökország , Tunézia és talán Ukrajna is ilyen irányban indul el.

Igaz viszont, hogy az elmúlt évtizedekben olyan országoknak is sikerült ez a „trükk”, amelyek nem teljesítették a feltételeket: ilyen például Costa Rica, Japán, és - minden ellentmondása ellenére - India is.

5.         A súrlódásokon túl…

A demokrácia és a szabadság-intézmények közötti súrlódásokra nagyon oda kellene figyelnünk.

Vannak azonban a demokratizálásnak olyan velejárói is, amelyek nyilvánvalóan a szabadságjogok kiterjedését szolgálják. Talán a legfontosabb ezek közül a tulajdonjogok feltétlen tisztelete - mivel a tulajdon garantálása nélkül nehezen képzelhető el a szabadságjogok sérthetetlensége. Ez természetesen vonatkozik a szellemi tulajdonra is!

Sok országban az erőltetett demokratizálással szemben a fokozatos gazdasági és társadalmi reformokat kellene előnyben részesíteni. Azok a problémák azonban, amelyeket a demokrácia elsietetett terjesztésével kapcsolatban felvetettünk, a lassú reformálást választó országokban sem megoldottak. Kínában a szabadságjogok kiterjedésével járt-e a reformok lassú előrehaladása? Stabilabb lett -e Kazahsztán vagy Tunézia a reformoktól? - kérdezhetik a kritikusok.

6.         Sebezhető illiberális demokráciák:

Értelmetlenné teheti-e a sebezhető illiberális demokráciák létrejötte hosszú távon magát a demokratizálást is?

Talán nem. Elképzelhető, hogy elsősorban időzítési problémáról van szó, vagyis arról, hogy az erőltetett demokratizálás előbb hozza felszínre az ország bajait, amelyekkel valamikor így is, úgy is szembe kell nézni!

Az autokratikus rendszerek lassú reformja ezzel szemben elhalasztja a kemény problémák megoldását, abban a (körvonalazatlan) reményben, hogy a jövőben jobb alkalom nyílhat megoldásukra.

Úgy gondolom, az nem lehet jó a köznek, ergo nem lehet demokratikus, amikor nem lehet leváltani a nyilvánvalóan kiderült korrupció közszereplő érintettjét, amikor nem ítéli el a bíró, vagy inkább húzza-halasztja az ügyet egy ismert média-szereplő, sztár, főbankár, vagy nagy vagyonú ember esetén! Miközben az átlagembert lépten-nyomon megbírságolja, motozza, telefonját, Internetjét ellenőrzi, egyéb módokon idegesíti a terrorveszély ürügyén újra nagy, átláthatatlan hatalomra szert tett biztonsági apparátus! Adópénzeinkből, a mi védelmünkben!

Már az EU-ban is gondolkodnak az USA Belbiztonsági Minisztériumához hasonló biztonsági csúcsszerv létrehozásán!

Ez a Rajzolat nem igazán tudományos mélységű munka, de a korjelenségre szeretné felhívni a figyelmet: itt valami rossz irányba megy, legalábbis a liberális demokráciát illetően megváltozott a széljárás, és nemcsak nálunk, nem is csak Európában – a világon. Ebből rövidesen, talán még a mi életünkben nagy baj lehet!

Valami nem jól működik világunkban! Talán eljött az ideje, hogy testvéri láncunk /amely oly büszke óriási szellemi kapacitására/ elgondolkodjon, hol, miként tudnánk segíteni, hogy jobbá, szabadabbá, demokratikusabbá váljon a világ!

RUDIS